Kevesen tudják már, ki is az a David Cameron. Pedig bő két éve még róla szóltak a hírek az ókontinensen és másutt is. Okkal, hiszen Nagy-Britanniában épp az ő kezdeményezésére tartották meg 2016 júniusában azt a népszavazást, amelyen a résztvevők (elenyésző) többsége az EU elhagyására, vagyis a Brexitre voksolt.
Cameron brit kormányfőként kezdeményezte a referendumot. Abban bízott, hogy a szavazáson részt vevők többsége a bennmaradást támogatja, s ezzel megerősíti, demonstrálja a közösséghez tartozás, illetve az EU egységének a fontosságát.
Nem is ártott volna, ha ez sikerül. A referendumra ugyanis épp olyan időszakban került sor, amikor az EU-t megrázó migráns- és menekültválság miatt mindenütt nagyon jól jött volna a szoros összefogás kinyilvánítása.
Gyorsan kiderült azonban, hogy Cameron lépéseit a hatalomhoz való ragaszkodás vezérelte, amihez jól jött volna a brit EU-tagság referendummal történő megerősítése. Ám felelőtlenül és meggondolatlanul cselekedett, hiszen olyan kérdésről szavaztatta meg honfitársait (maradjanak-e az EU-ban, vagy lépjenek ki), amelynek megítéléséhez a többség nem rendelkezett megfelelő információkkal.
A véleménynyilvánítás sem neki, sem a kontinensnek nem hozott dicsőséget. A hataloméhes Cameron a voksolás után megbukott. Olyan kormányfőként távozott, aki fokozta az EU megosztottságát, dezintegrációját. Azóta sem sokat hallani róla.
A figyelem inkább a kilépési tárgyalásokra irányult, amelyek múlt vasárnap – két mérvadó dokumentum aláírásával – lezárultak. Nézőpont kérdése, hogy Nagy-Britannia visszanyerte-e szabadságát, önállóságát és függetlenségét (ahogyan azt a Brexit-pártiak várták), vagy megfosztotta magát az EU biztosította előnyöktől, s zsákutcába került, ahonnan egy törékeny kormány próbálja kijuttatni. London reményei szerint egy olyan világba, ahol a szigetország egyedül is megállja a helyét.
A zsákutcából van kivezető út, amelynek a végén több irányba lehet elindulni. A szigetországi optimisták abban reménykednek, hogy végül sikerül eljutni a hajdani brit birodalomba vagy legalábbis annak egy részébe. Mások viszont arra számítanak, hogy Nagy-Britannia szorosabb együttműködést épít ki az Egyesült Államokkal, miközben az EU-val is igyekszik jó kapcsolatokat ápolni.
Először a brit parlamentnek kell lépnie. Úgy, hogy megold egy tesztet, amelynek részeként válaszol a történelmi vizsgakérdésre: elfogadható-e a London és Brüsszel közötti megállapodás a brit EU-tagság megszűnésének feltételeiről és a jövőbeli kapcsolatokról.
Ha december 11-én a képviselők nem fogadják el a kiválásról szóló két megállapodást, rengeteg bonyodalom keletkezhet. Kezdve a kormány bukásától az EU-val kötött alku összeomlásáig, ami a Brexitet ugyan nem akadályozná meg, ám az ország 2019 márciusában „papírok” (egyezség) nélkül kényszerülne távozni a közösségből.
Az Unió nem hajlandó semmilyen engedményre; az alapelvei ügyében pedig hajthatatlan. A Brexittel példát akar statuálni, azaz megüzenni a bennmaradó 27 államnak, illetve a közéjük igyekvőknek, hogy mi vár arra, aki hátat fordít a közösségnek és a brit útra akar térni. Szeretné tudatosítani azt is, hogy a távozás rossz ötlet, és számtalan hátránnyal is jár.
Sok oka van az EU-ban maradók egységes fellépésének és összetartásának a Brexit ügyében. Egyik nyilván az, hogy a tagországok felismerték: egyedül (bezárkózva) aligha érhetnek el valamit a hatalmas globális politikai-gazdasági átalakulás okozta instabilitás kellős közepén. Különösen az olyan kulcsfontosságú hatalmak ellenében nem, mint az Egyesült Államok, Kína és Oroszország.
Erre már sok brit is rájött. Ők legszívesebben visszacsinálnák az egészet, mivel a – hátrányokra és veszélyekre hivatkozó – Brexit-hívektől eltérően látják az EU előnyeit is. A tagság támogatói éppen ezért vesztesnek tartják hazájukat, de az Uniót is.
A gazdasági és a pénzvilági elit nagy része is bánja a változást. Sok helyi képviselőjük már át is költözött a szigetországból az EU-ba, többen meg erre készülnek.
Persze nem mindegyik gazdasági szereplő menekül Nagy-Britanniából. A közelgő változásoktól azonban ők is tartanak, hiszen nyilvánvaló számukra, hogy a Brexit – jelenleg még beláthatatlan – veszteségeket okoz az országnak. Elsősorban neki, de az EU-nak is, mivel a brüsszeli közös kassza egyik legfontosabb befizetője távozik.
Az uniós költségvetésből kieső brit részt valakiknek pótolniuk kell. Bár az Unió súlyos belső válságokkal küszködik, biztosra vehető, hogy lesznek hatalmak, amelyek előteremtik a hiányzó összeget.
A Brexit (és mindenekelőtt Washington politikája) miatt a kontinentális Európa, de elsősorban az EU, egyéb gyökeres változtatásokra is rákényszerül. Olyanokra is, amelyekre a II. világháború után még nem vállalkozott. Például arra, hogy újrafogalmazza identitását.
A körülmények alkalmasak erre. A következő években ugyanis London befolyása Európára jelentősen csökken, miként az az eddigi szerepe is, hogy tartsa sakkban Berlint (nehogy megint valami őrültséget csináljon). Washingtonnal meg az a helyzet, hogy már nem akar annyit foglalkozni Európával, mint korábban, sőt az öreg kontinens (jórészt általa biztosított katonai) védelmének árát még fel is akarja srófolni.
Mindez azzal járhat, hogy az EU kilép az USA árnyékából, s tovább erősíti az integrációt meg az érdekérvényesítő képességeit (a saját haderő, illetve a hatékony kül- és biztonságpolitika megteremtésével), miközben hagyja a briteket visszatérni a birodalmi álmaik világába.
Az USA elfordulásával és Nagy-Britannia kivonulásával az EU esélyt kapott arra, hogy a saját kezébe vegye a sorsát, aminek szükségességét már több vezető politikusa is megfogalmazta az utóbbi időben. Az esély kiteljesítéséhez azonban meg kell erősítenie magát. Ezzel együtt továbbra is jó szövetségesként együtt kell működnie az Egyesült Államokkal. Természetesen az sem ártana, ha konszolidálná kapcsolatait Oroszországgal, amely nem vétlen abban, hogy elhidegült a viszonyuk.
