Törökország rengeteg borsot tört szövetségeseinek orra alá. Már foglalkoztunk azzal, hogy legsikeresebben játszva az alakuló új világrendben neki juttatott középhatalmi szerepet, már-már szuperhatalmi szerepre tör. Onnan, hogy a mohamedán világ nevében javasolja az ENSZ megreformálását, addig, hogy saját önállóságának hangsúlyozása érdekében azzal fenyegetőzik, hogy kilép a NATO-ból, ahogyan Erdogan fogalmazott: „ha Amerika nem mutat kellő tiszteletet Törökország iránt”.
Legigazábban azonban abban jeleskedik, hogy mindenkivel szövetségi viszonyt akar, ugyanakkor saját önállóságának hangsúlyozására mindenkivel dacol, ahogy mondtuk: borsot tör az orra alá. Oroszországgal együtt akarja megoldani a szíriai békét, mert csak így demonstrálhatja, hogy a világproblémák megoldásának részese. Dacol Oroszország szövetségesével, Szíriával, amikor hadműveleteket folytat azon a területen, amelyet Damaszkusz a sajátjának tekint. Európával megegyezik a migránskérdésben, de közben állandóan fenyegetőzik a megegyezés felmondásával.
A kötélhúzás legkifejezettebb az USA iránti viszonyában. Washington rosszallása ellenére együttműködik Oroszországgal, sőt Iránnal. Építi a gázvezetéket, amellyel Oroszország – legalább részben – ki akarja kerülni Ukrajnát. Szíriában és Irákban támadja az amerikaiak szövetségesét, a kurdokat. A világon a legnagyobb vámot vetette ki az amerikai árura, amikor vissza akart vágni az amerikai vámolásra: 60 százalékkal emelte az amerikai dohányárura, 120 százalékkal a személygépkocsikra és 140 százalékkal a szeszes italokra kivetett vámot stb., befagyasztotta a területén lévő amerikai vagyont.
A borstörés a legjobban sikerült neki akkor, amikor mind kellemetlenebb helyzetbe hozta az USA-t és legkedvesebb szövetségesét, Szaúd-Arábiát. Kirobbantotta és maximálisan kihasználta a Dzsamál Hasogdzsi szaúdi ellenzéki újságíró meggyilkolásával kapcsolatos botrányt. Azzal kezdte, hogy ügyet csinált a meggyilkolásból. Utána nem hagyta, hogy a botrányt elsimítsák azzal, hogy Szaúd-Arábia a korábbi nagyhangú tagadás után beismerte: az újságíró a konzulátuson kirobbant „dulakodásban” életét vesztette. Holott ezt a közleményt Trump már sietett „hihetőnek” nyilvánítani.
Ennyi kellemetlenkedést már megsokkalltak a világ gazdasági hatalmasságai, és eltökélték, hogy Törökországot megtanítják arra, mennyit ér az a sokat emlegetett függetlenség, szuverenitás, amelyre Törökország önálló geopolitikai szereplését építi. Kezdetben Erdogan még nagy magabiztonsággal hirdette: „Nekik van dollárjuk, de velünk van Allah.” Sőt még hozzá is tette: „A gazdasági háborút nem fogjuk elveszíteni.” De nagyon gyorsan megtapasztalta, hogy mit jelent az, amit a Danas belgrádi napilap címe így minősített: „Törökország gazdasági ostrom alatt.”
Szembe találta magát azzal, hogy mit ér a függetlenség, ha egy amerikai bank csődje olyan válságot gerjeszt, amely nehéz helyzetbe hozza a világ valamennyi kormányát. Mit ér, amikor a világ távoli részén lejátszodó eseménynek nagyobb hatása lehet, mint a kormányok intézkedéseinek, amikor egy hitelminősítő intézet tönkretehet egy országot. Márpedig Törökországot függővé tette, hogy költségvetése 6,3 százalékos hiányt mutat, és 200 milliárd dollár külső adóssága van. Azt a minősítést pedig, amit a hitelminősítés adott, a szókimondó újságírók „trágyá”-ra fordítottak le.
Az történt ugyanis, hogy Erdoğan hiába szólította fel a lakosságot arra, hogy dollárjukat, aranyukat sürgősen váltság török lírára, hogy megállítsák annak rohamos értékvesztését. Hiába minősítette külföldi összeesküvésnek a líra elleni támadást. A központi bank hasonló céllal hiába csökkentette a bankok kötelező tartalékát. A líra zuhanását nem lehetett megállítani.
Rövid idő alatt 45 százalékot, egyetlen nap alatt 20 százalékot veszített a dollárhoz és az euróhoz viszonyított értékéből. Már júliusban 16 százalékos volt az infláció. Gyenge vigasz volt számukra, hogy a lapok világszerte annyit és úgy foglalkoztak sorsukkal, hogy a Süddeutsche Zeitung első oldalán, négyhasábos címmel tudosított a török tragédiáról, és a Le Monde egész oldalt szentelt nekik, A török líra teljes csődje címmel.
Bennünket az eset nem azért aggaszt, mert sajnáljuk Erdoğant vagy a török lírát, hanem azért, mert félő, hogy ezt a most kipróbált módszert más országok ellen is bevetik. Márpedig Magyarország ott van azok között az országok között, amelyek ellen mind keményebb hangot ütnek meg. A kritikának leghatékonyabb formája pedig annak demonstrálása, hogy milyen keveset jelent a függetlenség. És sajnos vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy már próbálgatják ezt a fegyvert Magyarország ellen bevetni.
Egyelőre csak az ellenzék szerepelt le. (Ennek nem kell örülni, mert más lehetséges, de demokráciában csak az az ország lehet sikeres, amelyben a kormány és az ellenzék egyformán tudja és jól eljátssza szerepét.) Részben azzal, hogy egy hónapos késéssel érzékelte, hogy a forint mélyponton van az euróhoz viszonyítva (azóta sincs ezen a mélyponton), és két hónapos késéssel, hogy növekszik az adóságnak az évi nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya. De leginkább azzal, hogy úgy tesz, mintha örülne az ország bajainak. Az történt ugyanis, hogy a dollár szeptember végén 278,5 forintot ért, a napokban viszont már 292 forint, és az árfolyam grafikonján nagyon meredek az emelkedés (mint a napokban) és a visszaszorítás görbéje, ami azt a gyanút kelti, hogy itt birkózás folyik. Mert a dollár egy forinttal való drágulása azt jelenti, hogy az adósság minden milliárdja egymilliárd forinttal többe kerül.
