BERNARDO BERTOLUCCI

Véget ért az utolsó tangó

Szögi Csaba

2018. november 29., 15:08

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A világ minden táján készítenek remek filmeket, természetesen még a sokat szapult – és valljuk be: tényleg rengeteg selejtet árasztó – hollywoodi alkotások között is számos nagy kedvencem akad, ínyenceknek való csemegékkel kecsegtet Dél-Amerika, Ázsia, Afrika – ám a szívem csücske kétségkívül mégis csak az európai film. A kontinensen belül is akadnak kedvenc régióim, teszem azt Írország, Lengyelország, a francia mozi pedig úgyszólván garancia számomra. Az olasz mesterekkel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Nem szeretnék itt és most összehasonlítgatni, urambocsá! szentségtörést elkövetni, ezért nem is jegyzem le azon direktorok nevét, kiknek művészete előtt kalapot emelek, mert vak lennék, ha nem fedezném fel benne az értéket – munkáikat viszont sok esetben csak kínkeservesen vagyok képes végignézni; ha képes vagyok egyáltalán. De gustibus...

Van azonban két rendező, akiket semmiképp nem sorolnék a fentiek közé, hiszen minden alkalommal és minden tekintetben képesek lenyűgözni. Az egyikük Franco Zeffirelli – a másikuk pedig a hétfőn 77 éves korában elhunyt Bernardo Bertolucci.

(Fotó: variety.com)

A neves rendező 1941-ben, Pármában látta meg a napvilágot, ám a családjával már 1952-ben Rómába költözött. Rendkívül korán elkezdett irodalommal foglalkozni, első kötetét több rangos díjjal is jutalmazták, viszont nemsokára, még mindig nagyon fiatalon, a mozi világa kezdte egyre inkább érdekelni – többek között nyilván azon okból is, hogy kikerüljön édesapja, az egyik legjelentősebb olasz költő, Attilio Bertolucci árnyékából –, és ebben a család barátja, Pier Paolo Pasolini is bátorította; olyannyira, hogy első játékfilmje forgatásakor maga mellé is vette asszisztensnek. Ekkor a fiatal Bernardo abbahagyta egyetemi tanulmányait, teljesen felhagyott az írással is – természetesen kivételt képeznek ez alól a forgatókönyvek, hiszen úgyszólván minden munkája esetében ő jegyzi ezeket is –, és minden figyelmét a filmművészetnek szentelte. A kaszás című első filmjét 1962-ben, mindössze huszonegy évesen készítette, és innen kezdve megállíthatatlanul száguldott a világhírnév felé. Legkorábbi munkáin még érezhető volt – Pasolini mellett – többek között Jean-Luc Godard vagy Jean Renoir hatása, ám nagyon hamar rátalált a maga markánsan egyedi hangjára, úgy a filmjei hangulatát, képi világát, mint a témáit illetően, melyek közül feltétlenül ki kell emelni a politikai tartalom és a freudi motívumok sajátos keveredését. A tényleges világhírnév az 1970-es években talált rá, amikor a kritikai oldalról gyakran vitatott, a nézőszámokat illetően viszont egyértelműen sikeres filmjeit készítette.

Legismertebb művének az összesen kilenc Oscar-díjat begyűjtő, Az utolsó császár című 1987-es moziját tekintik, ugyanakkor nehéz lenne ezt a tényt a díjak száma okán ilyen egyszerűen megállapítani, hiszen jó néhány emlékezetes alkotást hagyott még maga után; elég csak A kis Buddhát (1993) vagy az Álmodozókat (2003) megemlíteni például – nem beszélve a maga idején hatalmas botrányt kavart Utolsó tangó Párizsban (1972) című kultuszfilmről. (Olaszországban a bíróság pornográfia vádjával betiltotta a filmet, sőt, még a kópiákat is megsemmisíttette – aminek az a külön pikantériája, hogy e gesztus kereskedelmi szempontból kifejezetten jót tett a műnek.)

Amennyiben egy alkotás jelentős művészi értékeket tartalmaz, és ezen túl még izgalmas is, fenntartja a figyelmet, ergo szórakoztató – nos, ezen „extrákat” képtelen vagyok hibaként elkönyvelni. Sőt. Hiszen A Karamazov testvéreket is ott kezded el igazán élvezni, amikor egyszer csak rádöbbensz, hogy valójában krimit olvasol. Éppen ezért jelentenek nekem különös élvezetet Bertolucci munkái is: mert a helyenkénti lassúságuk is feszes a dinamikától, mert provokatívak, mert rendezőjük nem fél attól, hogy szórakoztató legyen, európai létére nem „átall” neves hollywoodi színészeket felkérni a szerepekre... bizony nagyon ki kéne tágítani a kommersz fogalmát, hogy őt is ebbe a kategóriába soroljuk.

Amikor hétfőn délután elért a rendező halálhíre, azonnal elkezdtem gondolkodni, melyik moziját nézzem újra, mintegy tisztelgésképp életműve előtt. Több lehetőség is megfordult a fejemben, aztán végül az 1996-os Lopott szépség mellett döntöttem, melyet a direktor tizenöt év távollét után ismét szülőhazájában készített, és Toszkána mesébe illő tájain játszódik, a fiatal – és ugyancsak tündéri – Liv Tyler főszereplésével, mellette olyan neves színészekkel, mint például Jeremy Irons vagy Jean Marais. Talán nem nevezhető ez a film a rendező tipikus munkájának, de hát részint a bájos mese mögött ott lapul ezúttal is a tömény szexualitás, a freudi utalások tömkelege, a nemzedékek egymásnak feszülése és a többi – részint pedig Bertolucci olyan módon tud tipikus lenni, hogy azért minden alkotásában más és más. De ezt már aztán tényleg a kedves olvasóra bízom, melyik filmjét tekinti meg, ha esetleg kedvet csináltam hozzá. Mert – hála legyen érte az Istennek – van miből válogatni…


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége