2024. április 18., csütörtök

Az életet szereti Ágh István

Magyarkanizsán járt a Nemzet Művésze

Magára valamit adó kérdezőnek kutya kötelessége, hogy felelevenítse ismereteit az adott személyről, akivel beszélgetni készül. Ellenkező esetben nagyon kellemetlen helyzetbe is sodorhatja magát, még ha be is veti az őszinteség-pirulát, nem mindenkinél jön be, és nyilvánvalóan természetes is, hogy nagy íróink, költőink nem fogadnak bennünket, kérdezőket vagy ilyenkor csak kíváncsiskodókat kitörő örömmel és szeretettel. Mondjuk, akiben nagyon nagy alázat van, az megteszi, de ezt nem akartam kipróbálni, éppen ezért kivettem Ágh István versesköteteit a könyvtárból, hogy belelapozzak, ha másra már nem is futja az időből. De mivel ezt munkának tekintettem, párosítottam melléjük egy Pilinszky válogatottat is, amit időnként olyan jó fellapozni. Akkor még nem tudtam, hogy éppen Ágh István kávézott a Nárciszban Pilinszkyvel. A sors érdekessége vagy véletlenje, ami, mint tudjuk, nincs, tehát maradjunk annyiban, hogy érdekessége. És a Nemzet Művésze egyáltalán nem is nehezményezte ezt a történetet, és azt sem, hogy beszélgetésünk fonalát épp ezzel a szállal kezdtük gombolyítani. Alázat. Kedvesség. Szerénység és feszültségoldó indítás, én csak ez utóbbit tudtam hozzátenni ahhoz a beszélgetéshez, amit magyarkanizsai előadása előtt folytattunk le a könyvtár egyik eldugott zugában a nyolcvanéves költővel.

 Hogyan emlékszik arra az időszakra, amikor Pilinszkyvel találkozott?

– A Bölcsészkarra jártam, aminek a tőszomszédságában volt a Nárcisz, Pilinszky pedig onnan nem messze lakott. Ez egy olyan hely volt, ahol mi, bölcsészek sokszor megfordultunk és ő is, meg Kondor Béla festő és egy kis társaság, mi ott öt éven át találkozgattunk. Én Pilinszkyvel az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején találkoztam sokat, még Belgrádban is voltam vele, jóban voltunk. Azt nem mondhatom, hogy barátok voltunk, mert az a fogalom számomra valami sokkal közelebbi kapcsolatot takar.

 Miről beszélgettek?

– Pilinszky szokott beszélni mindenféléről, adott helyzetekre indult el mindig a beszélgetésünk. Én inkább hallgattam, mert olyan szépen beszélt, és nyomdakészen tudott fogalmazni.

 Járt már errefelé évtizedekkel ezelőtt…

– Szkopjében jártam 67-ben, 68-ban, Zentán, Becsén, Szabadkán, Újvidéken is megfordultam. Magyarkanizsára pedig most jöttem először.

 Azt mondják önről, hogy létfilozófiai kérdéseket boncolgat. Én azt tapasztaltam, hogy nemcsak az örömöt és a bánatot költi meg, hanem az élet apró mozzanatait is.

– A történet azért van, hogy kifejezzen valami alapvető dolgot az élettel kapcsolatban. Nem újsághíreket és politikai állásfoglalásokat, hanem az emberi létezés formáinak a kifejezését kell hogy adja. Ebbe beletartozhat a szerelem, és minden, ami megmozgat, de nem alacsony fokon, hanem az élet értelmét akarja a költészet elmondani, lényegében azért van.

 Sikerült mindig megtalálni azt a vezérfonalat, ami mentén elindulhat, és sikerült úgy kifejeznie magát, ahogy szerette volna?

– Amikor már leírom, akkor már úgy érzem, hogy megtaláltam, de addig elég hosszú út áll az ember előtt, és nem akkor dől el, hogy igazam van-e, hanem az idő visszatekintve meghozza azt, ami már a szerzőben is egy válogatás, egy rostálása annak, amit megteremtett.

 1956-ot egészen különösképp élte meg.

– Én inkább úgy mondanám, hála Istennek, hogy túléltem, mert olyan helyzetben voltam a véres csütörtökön, hogy éppenhogy ott maradhattam volna, sőt nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy nem élem túl. Olyan helyen voltam a téren, ahol a legtöbb halott volt. Ez alapvető dolgokat döntött el, azt, hogy a kommunistáknak nem bocsátok meg soha, akik az egész Magyarországot becsapták.

 Mi az, amit szeret az életben?

– Az életet szeretem. Tudomásul veszem a rosszat is, a küzdelmet, a csalódásokat, és nagyon örülök a sikernek, de nem a hagyományos értelembe vett sikernek, hanem annak, ami az élet honorálása a sors által. Hogy jót ad a sors.

 És mi számít jónak?

– Ami az embernek jó lehet. Akár egy élmény, ülve a Duna-parton, de a nagy dolgok is: a kapcsolatok, a szerelem, a barátság. De megbánni nem bántam meg semmit. Mondhatnám, hogy megbántam, hogy az első házasságom nem sikerült, de inkább azt mondom: örülök, hogy vértanúságokkal járt.

 Van-e olyan, amire törekedett a költészetében?

– Először arra törekedtem, hogy a jó oldalon álljak az életben, a történelem helyzeteiben. Amikor a szüleimet a Rákosi-rendszerben kulákká nyilvánították és nagyon nehéz életünk volt, a földeket, amiért egy életen át gürcöltek, elvették, az állatokat elhajtották. Törekedtem arra, hogy meg tudjam nevezni, ki mellett vagyok. Nemcsak a szüleim, hanem az igazság oldalán. Így megy tovább az élet.

 Miért változtatott nevet?

– Amikor van két Nagy István, lehet oda betűket ragasztani, de ehhez nem volt kedvem. Viszont volt egy barátom, aki szintén ilyenben gondolkodott, csinált magának egy listát, és ezt én elkértem tőle. Azon a listán az első név az Ágh volt.

 Mit dolgozik napjainkban?

– Eléggé kifutottam már az időből. Írtam már a drámán kívül minden műfajban, de most már csak a versbe vonultam vissza, az meg olyan, hogy ha van mit, akkor az ember csinálja. Én meg eléggé csinálom. Tehát mondhatom, van ihlet most.