A Petőfi Sándor-programot 2015 tavaszán indította el a Nemzetpolitikai Államtitkárság a Kárpát-medencei szórványmagyarság megsegítésének érdekében. Területileg a program az egykori Monarchia térségét fedi le, így segítséget nyújthat az anyaországtól elszakadt magyar közösségeknek Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában, Szlovákiában, Szlovéniában, Csehországban, Macedóniában és Dél-Lengyelországban.
A Petőfi-program évente 65 pályázót részesít ösztöndíjban, akiknek a feladata, hogy tudásukkal és munkájukkal segítsék a rászoruló szórványmagyar közösségeket identitásuk megerősítésében és megőrzésében.
Kovács Hanna Kishegyesről egyike annak a 65 pályázónak, akiket a Petőfi-program ösztöndíjban részesített. Hanna jelenleg Ukrajnában, Ungváron segíti a helyi szórványmagyarságot. A feladat számára nem ismeretlen, hiszen Kishegyesen a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület néptáncszakosztályainak oszlopos tagjaként hosszú évek óta őrzi és adja tovább a fiatalabb generációknak hagyományainkat – többek között én is Hannától tanultam meg az első tánclépéseim, amit ezúton szeretnék megköszönni neki. Hannával a Petőfi-programról beszélgettünk, és arról, hogyan éli meg a szórványmagyarságban töltött időt.
Kishegyesen nem kell bemutatnunk Kovács Hannát – központi tagja vagy a falu hagyományőrző és kulturális tevékenységeinek. Szélesebb körben azonban talán kevesen tudják, mi mindennel foglalkozol. Kicsoda Kovács Hanna?
– Hétévesen kerültem a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület akkori elnökének, Szőke Annának a szárnyai alá, ami attól a perctől kezdve meghatározó momentuma lett az életemnek. Egy életre elköteleződtem a népi kultúra iránt. Lehetőségem nyílt belekóstolni az egyesület mindegyik szakosztályának munkájába, de végül a néptánc lett a nagy szerelem. Egyetemi éveim alatt egy félévet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán tölthettem. Példaképektől tanulhattam, a terepgyakorlatokon olyan helyekre juthattam el, és olyan adatközlőket ismerhettem meg, amiért soha nem tudok elég hálás lenni. Tizenéves koromtól lehetőségem volt sok elismert néptáncos szakembertől tanulni, képzésekre, táborokba jártam, és a sokévi befektetett munka végül meghozta gyümölcsét. 2001-től nemcsak táncosként, hanem már oktatóként, tánckarvezetőként, koreográfusként is részt vállaltam a kishegyesi Rizgetős táncegyüttes, annak utánpótláscsoportjai, illetve más vajdasági egyesületek életében. 2008-ban csatlakoztam a topolyai Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ Cirkalom táncegyütteséhez, akikkel 2014-ben megnyertük a Fölszállott a páva tehetségkutató verseny néptáncegyüttes kategóriáját. Időközben a Durindó és a Gyöngyösbokréta fesztiváltanácstagjaként is tevékenykedtem, évek óta, minden nyáron a Batyu táborban tanítok. Mindezzel párhuzamosan, főállásként, a kishegyesi Ady Endre Kísérleti Általános Iskolában tanárként dolgoztam 2008-tól 8 éven át. 2017-ben megpályáztam a Petőfi Sándor-programot. Az utam ezúttal Kárpátaljára vezetett. Ungváron és Nagygejőcön közel 220 gyermekkel foglalkozom.
Honnan jött az ötlet, hogy jelentkezz a Petőfi-programra?
– A gondolat már munkált bennem egy ideje, de az elhatározás csak tavaly született meg. 2017 februárjában jelent meg a kiírás, és nem sok gondolkodási időt hagyva magamnak, beadtam a pályázatom. Azonnal be is jelentettem a munkahelyemen, hogy valószínűleg szeptembertől már nem dolgozom. Tudat alatt talán biztos voltam a pályázatom sikeres elbírálásában, de a várakozás ideje alatt aztán sokat őrlődtem, hogy jó döntést hoztam-e, hisz nehéz búcsút inteni, ha csak egy időre is, azoknak a barátoknak, kollégáknak, csapatoknak, akikkel hosszú ideje együtt dolgoztam, akiket szeretek, akik kicsit már a családom is. Májusban megkaptam az értesítést, hogy szeptembertől a kárpátaljai Ungváron megkezdhetem a munkát. Ezelőtt soha nem jártam erre, valamilyen oknál fogva ez a terület mindig kiesett az úti célok közül. Talán a sors akarta így, hogy most ezt pótoljam.
Milyen feladatokat látsz el Kárpátalján? Hogyan, miben tudsz az ottani magyar közösség segítségére lenni? Segítik a munkád az otthon szerzett, oktatással és hagyományőrzéssel kapcsolatos ismereteid és tapasztalataid?
– A fogadóintézményem az Ungvári 10-es Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskola, ahol a mentorom kérésére az iskolában működő néptánccsoportok munkáját kell segítenem. Testhezálló feladat. Ebben az intézményben négy csoporttal foglalkozom, korosztályonként elkülönítve. Tanítás után tartom a táncpróbákat heti kétszeri alkalommal. Igény szerint műsorokat szervezek szüret, karácsony, farsang alkalmával. Igyekszem megismertetni őket a különféle szokásokkal, hogy mi a kiszehajtás vagy a zöldágjárás, miért jártak lucázni vagy betlehemezni a gyerekek. Kárpátalján későn kezdték el összegyűjteni a népi hagyományokat, szokásokat, így nem sok mindent sikerült átmenteni a mai kornak, de ráleltem egy töredékes betlehemesgyűjteményre, melyből karácsonyra színpadra állítottuk a gálocsi (Ungvári járásban egy település) betlehemes játékot. Még találtam Gálocsban olyan embert, aki fiatalon járt betlehemezni, és emlékezett az énekekre, szerepekre, kosztümökre. Nagy élmény volt ez a munka mindannyiunknak. Nekik, hogy sok év után újra foglalkoznak vele a fiatalok, nekem, hogy erre ráleltem.
Az első osztályosok közül nem sokan beszélik a magyar nyelvet. A velük való munka talán a leginkább erőt próbáló. Közel 30-an vannak, és sokan nem is értik a dalocskák, gyermekjátékok szövegeit, sőt engem sem, de kitartóan jönnek a foglalkozásokra, mert élvezik a játék, a tánc örömét. Az ungvári Csüllő táncegyüttessel sokat járunk fellépni egy-egy rendezvényre. A császlóci Dobó Fesztiválon ismerkedtem meg a nagygejőci iskola egyik tanítójával, aki elmondta, hogy náluk is van igény néptáncoktatásra, de sajnos nincs, aki foglalkozzon a gyerekekkel, ráadásul ők nem is csatlakozhatnak a Petőfi-programhoz, mert nem tartoznak a szórványba. Nagygejőc egy magyar település az Ungvári járásban, mindössze 14 kilométerre Ungvártól. A Nemzetpolitikai Államtitkárság jóváhagyásával tavaly októberben ott is megkezdtük a munkát két csoportban. Aztán januárban érkezett az újabb felkérés a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítványtól. Néptáncoktatás az iskolában címmel képzést indítottak olyan tanítóknak, óvónőknek, akik csoportokat vezetnek, táncot tanítanak, de igazán szakmai tudással nem rendelkeznek. Ez egy több alkalomból álló képzés Beregszászban, a képzést én tartom egy tájegység táncait, gyermekjátékait, dalait megcélozva. Az első képzést tavasszal tartottam, ami olyan jól sikerült, hogy ebben az évadban most ősszel és tavasszal is újra megszerveztük. A cél, hogy a képzés végére a résztvevők rendelkezzenek egy olyan mértékű tudással, melyet munkájuk során produktívan fel tudnak használni.
A határon túli magyar közösségek között talán a kárpátaljai magyarság helyzete a legrosszabb. Mi a személyes tapasztalatod a kárpátaljai magyarság helyzetével kapcsolatban? Véleményed szerint mennyiben jelent könnyebbséget az ungvári magyar közösségnek a Petőfi-program által nyújtott segítség?
Ismerem az elvándorlás és az emiatti elöregedés, a háborús helyzet sújtotta ország népének problémáit, az asszimilációs nehézségeket. A kárpátaljai emberek minden problémájuk ellenére erős hittel, jókedvvel teszik a dolgukat – mint akik megszokták, hogy a történelem történik felettük, velük, de élni kell, és így: élnek is. Barátságosak, befogadóak, és rendkívül hálásak minden segítségért. Ruffy Péternél jobban én sem tudnám megfogalmazni a kérdésed második részére a választ: „Ezt vállalják. Vigaszt visznek, magyar szót, betűt, az összetartozás gyengéd, súlyos láncait. Mindig egy-egy láncszemet fölmutatva. […] Kiért? Miért? Mi célból? Mi végre? Értük. Hogy megmaradjanak. Hogy ott maradjanak. Hogy tudják, százszor és százezerszer is: nincsenek egyedül. Hogy nem eresztjük el a kezüket.”
