Semmelweis Tibor, a híres magyar orvos oldalági rokona mintegy hat évtizede dolgozik a hangszerkészítő szakmában. A Magyar Hangszerész Szövetség tiszteletbeli elnökének életpályáját számtalan elismeréssel jutalmazták.
A mester a műhelyében
– A Reményi család öröksége című kiállítás áprilisi megnyitója egy magyar hegedűkészítő-csúcstalálkozónak tűnt. Számos országból érkeztek magyar mesterek. Senki sem lehet próféta a saját hazájában?
– Ez attól függ, hol a hazája. Amennyiben Cremonában születik, akkor könnyebben nyílik meg előtte az érvényesülés útja. Viszont örök elv, hogy minden mesternek magának kell megteremtenie a szerencséjét, saját prófétaságát. Egy országos, európai hírnevű bizalom megszerzéséért viszont sokat kell bizonyítani. A Reményi-kiállítás résztvevői mind régi barátaim. A tradíció is nagyon fontos, például Morassi mester, az Olasz Hegedűkészítő Szövetség elnöke ugyan még nem töltötte be a negyvenedik évét, de édesapja régi barátom volt, és munkájával a fia is kiérdemelte a barátságot. A kapcsolatrendszer versenyeken, kiállításokon, személyes találkozókon épül ki. A Reményi-kiállítás szép példája az összetartozásnak és a hagyománynak. A Reményiek a századelőtől a második világháborúig tartó aranykorszaknak voltak utolsó képviselői, s mikor a család 1959-ben emigrálni kényszerült, a tengerentúlon is megnyíltak előtte a kapuk, mivel a név az egész világon ismert.
– Az egyetértés és a barátság tűnt ki számomra a beszélgetésekből. Meddig tart a szakmai összetartás, s mikor lesznek versenytársak?
– Azt gondolom, hogy azok a mesterek, vállalkozók tudtak mindig érvényesülni, akik a konkurensekkel is kapcsolatot tartottak, az ellenségeskedés mindig rossz vért szült. A szakmai partnerkapcsolat éppen a mi viszonylag zárt világunkban elengedhetetlen. Közös érdek például, hogy a vevők – ez esetben a muzsikusok – tudjanak válogatni. A kiállítások és a versenyek tökéletesen alkalmasak a bemutatkozásra és a megmérettetésre is. Ehhez nyújthat segítséget egy szakmai szövetség, amelynek élén csak független vezető állhat, így objektív zsűrik ítélhetik meg a hangszereket, állíthatják össze a kiállítások anyagát. A nemzetközi kapcsolatok ehhez nyújthatnak segítséget, hiszen egy külföldi grémium egyben az objektivitás záloga is lehet.
– Viszont versenytársak is vagyunk, mert a más által kötött üzletből nekem már nem származik hasznom. Ezt a piaci helyzetet türelemmel kell kezelni, s törekedni arra, hogy jobb, szebb, olcsóbb termékkel érvényesüljünk.
– Oktatóként generációkat tanított meg a hangszerkészítés titkaira. „A tanítvány túlnőtte mesterét” mondás realitása nem aggasztotta?
Ellenkezőleg, rendkívül büszke voltam mindig a tanítványaimra. Három évtizede, szerencsés időpontban a Zeneművészeti Főiskolán egy hangszerészképző iskolát alapíthattam, s mikor nyugdíjba vonultam, egy tanítványomnak adhattam át a stafétabotot, akkor, amikor láttam, hogy felnőtt a feladathoz. Ráadásul a tanári kar kiválasztása – öt hangszerkészítő mester kollégával együtt – is rám hárult, jól ismertem a munkájukat, hiszen mindegyik a tanítványom volt, s mind a mai napig megállták a helyüket. A tanítás mindig fontos volt számomra, amióta a Krisztina körúti szakmunkásképző intézetből tanárom, dr. Pritz István kórházba vonult, s rám hagyta tanítványai elméleti és gyakorlati oktatását. „Egy-két hónapra, vagy talán örökre” kért fel, s a sors az utóbbit határozta. Nem kenyérre kellett sohasem a tanítás, életformámmá vált, mindig inspirált, mikor egy csoport minden szavamat lesi, reagál az elmondottakra, párbeszéd alakul ki köztünk. Több mint negyedszázada vagyok a Mestervizsga Bizottság elnöke, így aki a szakmában dolgozik, az kapcsolatba került velem. Az én műhelyemben dolgozott például Draskóczy Gábor, a fiatal „sztár” londoni hegedűkészítő, aki a világ legnagyobb amerikai versenyén hangtanilag és kivitelezésben is aranyérmet szerzett.
Semmelweis egy kiállításon
– Londont említette, a fia is az angol fővárosban dolgozik, s a szakmában szép karriert futott be. Voltak olyan mesterfogásai, amik a családban maradtak?
– Nekem, és másoknak sincsenek igazi titkaink. Mindenki büszke a saját mesterfogásaira, amit csak ő tud, de ezeket nem lehet továbbadni, arra rá kell érezni. Ha viszont egy mester az alapműveleteket, az összefüggéseket elmagyarázza, és saját és mások tapasztalatát is megosztja, akkor a tanulóval is megérteti, hogy mindenki a saját módszerével válhat prófétává. A végcélt kell jól megértetni, a többi pedig a „famulus” tehetségétől függ. Mindig voltak és vannak legendák, ilyen például a lakk misztikuma: a lakk csodát tesz, meghatározza a hangot. Korunkban kiválóan lehet analizálni a fa korát, a lakk minőségét, s például megállapították, hogy a Stradivari-hegedűk lakkja gyémántport tartalmaz. Csakhogy ezt csupán a csiszolásra használták, s nem a hangzásjavításra, így került be a tizenhat lakkréteg valamelyikébe.
Visszatérve a fiamra, Tiborra, ő a bajorországi Mittenwaldban a világ legjobb iskolájában tanult, ezt követően cremonai és kanadai műhelyek következtek, majd Londonban öt évig az egyik legjobb cégnél képezte tovább magát, s most már önállóan dolgozik. Ez a vándorlás a mi szakmánkban a középkor óta nem sokat változott. A felesége is hegedűkészítő mester, német születésű ugyan, de tökéletesen beszél magyarul. A frigyből két szép unokám született, ők már tinédzserkorban vannak. Úgy tűnik, a család már végleg Londonban telepedett le.
– Még a Hungarotonnál dolgoztam, amikor egy digitális-analóg felvétel tesztjénél kiderült, hogy a vájtfülűek java része sem tud különbséget tenni egy bizonyos szint felett. Mi a szép hangú hegedű mércéje?
– A hegedű hangját és hangszínét is lehet műszeresen mérni. A jó hegedű hangjának az értékelése viszont összetett feladat. Erre egy mértékegységet találtam ki: egy tetszik (!). Volt, amikor öt Kossuth-díjas hegedűművészt és tizenöt hallgatót egy elsötétített teremben egy tucat külföldi és hazai hegedű tesztelésére kértünk fel. Ezúttal nem ők játszottak. Egyedül én tudtam a sorrendet, egytől húsz pontig osztályozhattak. Az eredmény szórása jelentős volt, mégis a legjobb eredményt Sáránszky Pál mester hangszere érte el, a már említett világhírű cremonai mester, az idősebb Morassi készítménye előtt. Egy másik teszt is érdekes lehet a közvélemény számára. 2016-ban 130 vonós hangszerest hívtunk meg a Duna palota koncerttermébe, s három magyar és három olasz mesterhegedűt értékeltek közjegyző előtt. Életem egyik legnagyobb élményét könyvelhettem el: az első két helyen két magyar mester, Holló Bence és Guminár Tamás végzett. Az első helyezett is jól járt, Holló Bence hegedűjét megvásárolta az Operaház.
– Kedves kollégája, Reményi Mihály egy torontói beszélgetésünkkor az új hegedűk egyenhangzására panaszkodott.
– Ebben nem hiszek, hiszen az előzőekben is kitértünk rá, hogy a hangszer árulkodik a mesteréről. Meggyőződésem, hogy a hegedűkészítő lelke benne él tovább. Patetikusan hangzik, de érzelmi kapcsolat alakul ki. Akkor lehetne reális a felvetés, ha egyforma emberek egyforma anyagból dolgoznának. Viszont nincs két egyforma ember, egyforma anyag, egyforma technológia. Érdemes összehasonlítani Stradivari és Guarneri alkotásait, egy sarok választotta el a műhelyüket egymástól, életvitelük is merőben más volt. Amíg az előbbi napi tizenhat órát dolgozott, addig Guarneri bohém lelkületű volt, ha elkészített egy hegedűt, megpihent a babérjain, s elköltötte az érte kapott pénzt. Sokunknak a tradíció jelent sokat, az aranykorszak mestereinek, Jacob Schweitzernek, Nemessányi Sámuelnek a tudásából töltekeztünk mi is, az utódok.
Stefano Coni cremonai hegedűkészítővel
– Már a rendszerváltás előtt elkezdődött a magyar hangszerek kicsempészése. Hiába plombálták le a hegedűket a határon, megoldás mindig adódott. A rendszerváltás után ez a folyamat már félig legálisan folytatódott. A visszaáramlás megkezdődött, vagy a hegedűkészítők töltötték be az űrt?
– Az a korszak lezárult, ami kiáramolhatott, azzal szegényebbek is lettünk. Négy-hatszoros árkülönbség volt a hangszerek között, így egyben kiváló üzlet is volt, sokan foglalkoztak vele. Az aranykorszak hangszereiből ma már nagy ritkán bukkannak elő ismeretlen darabok. Hónapok telnek el, amikor egy közepesnél jobb hangszer kerül a kezembe. Viszont az űr valamilyen módon kitöltődik, nagyon sok kiváló mestert tartunk számon, de rengeteg amatőr, fél amatőr hangszerkészítő is felbukkan a piacon. Egy másik jelenség: az átalakítás. Az erdélyi, szászrégeni gyárban például több száz hangszerkészítő dolgozik, és saját műhelyükben is dolgoznak serényen. Ezek a hegedűk ráadásul nagyon jó minőségűek. Egy iparág állt rá, hogy ezekből a hangszerekből – etikátlanul – mesterhangszereket „fabrikáljon”. Ez nem új jelenség, már a háború előtt is Németországból, Észak-Csehországból „fehéren” hozták be a manufaktúra-hangszereket, itthon lakkozták és dobták piacra. Jakob Stainer és Stradivari nevével is gyárak alakultak, így már akkor is kaotikus volt a piac. A már említett kiállításon jelentettem be egyébként, hogy hazánkban talán egy új aranykorszak kezdődik, mivel a magyar állam hárommilliárd forinttal segíti a zenei képzés eszközállományának a megújítását. Ezzel átláthatóbbá válik a beszerzés, és a jól felkészült mesterek kerülhetnek előtérbe.
– Gyakran felkérik becslésre és hatósági feladatokra. A hamisítványok felismerése egyszerű feladat egy hat évtizedes életpálya tapasztalataival a háta mögött?
– Nagyon rizikós. Amikor ránézünk egy hegedűre, annak arca van, jellemzi mesterét. A műhelyekben viszont segédek dolgoztak, nem mindent a mester készített saját kezűleg. Életem során mintegy negyvenezer hegedűt láttam, s hazai és nemzetközi zsűrikben is gyakran vettem részt. Fiatalkoromban nem ismertem igazán félelmet, amikor egy tanúsítványt kiadtam, s elmondhatom, szerencsém volt. Egy szakértő is könnyen tévedhet, nagy önbizalom kell hozzá, hogy bátran kiállítson – kétes esetben – egy tanúsítványt. Így csak az egészen biztos esetekben adok ki kétséget kizáró véleményt. Egyéb esetben a „megítélésem szerint” vagy a „nagy valószínűséggel” klauzula kerül a tanúsítvány végére.
– Teszteket említett, ahol nagyon sok muzsikus megfordult. Milyen a kapcsolata a muzsikusokkal?
– Minden hangszerkészítő mellett megtalálható muzsikus is. Az együttműködés mindkettőjük számára fontos, a hangszerkészítőnek ellenőrizni kell, jó irányban halad-e, mit mond művéről a muzsikus. Ráadásul egy zenész az eladásban is szerepet játszhat, mondjuk, egy bemutató alkalmával. Nagyon jó kapcsolatban voltam a híres hegedűművésszel, Yehudi Menuhinnal, aki mindig vásárolt tőlünk hangszert a tanítványainak. Barátomtól, Kónya Istvántól, a kiállításon résztvevő cremonai Stefano Conia édesapjától is vásárolt legalább négy hangszert, szintén a tanítványai számára. A híres magyar hegedűművész és tanár, Kovács Dénes is szívesen látott vendég volt a műhelyemben, nagyon sokat beszélgettünk, s büszke vagyok a barátságára. Szenthelyi Miklós Guarneri-hegedűjét is sok évig én tartottam karban.
– Egy nagy múltú család sarja. A legnagyobb magyar orvos emléke hogyan él a családi hagyományban?
– Hosszú ideig meggyőződésünk volt, hogy Semmelweis Ignác egyenes ági leszármazottai vagyunk. Egy legenda a dédapám és a híres orvos levelezéséről is regélt, sajnos ezek az írások azóta sem kerültek elő. egyik unokatestvérem komolyan kutatta a családi kapcsolatot, s oldalági rokonságot állapított meg.
A Semmelweis név a katonaságnál némi előnyt jelentett számomra, mivel a gyengélkedőn a rendelőt is én takarítottam, sőt a műszerek fertőtlenítését is rám bízták később, s egy egészségügyi-műtős iskolába is beírattak. Végül egészségügyi szolgálatvezetőként szereltem le. Dédnagybátyám talán büszkén tekintett le rám.
