Az Újvidéki Színház vezetősége 2017-ben – az Európa Kulturális Fővárosa program támogatásának köszönhetően – hiánypótló, valóban ambiciózus vállalkozásba kezdett. Ennek köszönhető, hogy a kisebbségi nyelven játszó színházak nemzetközi fesztiválja, azaz a Synergy, az idén már második alkalommal kerülhetett megrendezésre a tartományi székvárosban. A közönség ezúttal tíz produkciót láthatott. A találkozót az Újvidéki Színház és a Koperi Színház koprodukciója nyitotta meg, és társulatok érkeztek az olaszországi Triesztből, az izraeli Tel-Avivból, a tatárföldi Buinszkból, a horvátországi Splitből, az ukrajnai Beregszászról, a romániai Sepsiszentgyörgyről és Bukarestből, továbbá a magyar fővárosból is. A továbbiakban a nem magyar nyelven játszó együttesek előadásait vizsgálom meg.
Alice
A Peter Handke szövege alapján készült Az aranjuezi szép napok című kamaradarabot a trieszti Szlovén Állandó Színház vitte színpadra Igor Pison rendezésében. Az előadásban egy névtelen férfi (Ivo Ban) és egy névtelen nő (Nataša Barbara Gračner) ül egy kerti asztalnál, hatalmas felfüggesztett tükörfelületekkel körülvéve a forró nyári fényben. Az asztalon egy üvegkorsónyi víz, két vékony falú üvegpohár és egy jegyzetfüzet van, melyen grafitceruza pihen. Az asztal s a fonott karfás székek alatt szalagszerűen hátrafelé futó műgyep terül el, mely ívesen emelkedik felfelé a szereplők mögött, akár egy olajzöld függöny. Ez az álomszerű színpadkép az egész előadás alatt változatlan marad. A statikusság drámája ez. A cselekmény – ha beszélhetünk cselekményről egyáltalán – kizárólag a dialógusokban játszódik le. A közönség érkezésekor a középkorú nőalak már a színen van. Nyugodtan, kényelmesen ül párnázott kerti székében. Kezeit ölében nyugtatja, tekintete a távolba mered. Nem sokkal később egy korosodó, öltönyös férfi lép oda hozzá a takarásból. Leül mellé, s faggatni kezdi. A nő pedig emlékezni kezd. Szerelemről beszél, gyermekkorról, madarakról, hintázásról. A látomásszerű múlt ködéből férfialakok tűnnek elő s halványulnak el, s mintha minden férfi ugyanaz a személy lenne. A két színpadi figura úgy tesz, mintha nem ismernék egymást, de a történeteiket mintha mégis egymásnak címeznék, mintha a közös múltban a másikuk derengene fel. A férfi a nő szavait hallgatva olykor ceruzát ragad, jegyzetelni, rajzolgatni kezd a füzetébe, hogy emlékezni tudjon. Bár megpróbálja rögzíteni, megragadni a múltat – térképet rajzol hozzá –, a grafitvonalak bármikor kiradírozhatóak, és csak az üres fehér papír marad. A színészek játéka teljesen lecsupaszított. Néhány parányi gesztusra, visszafogott mimikára korlátozódik. Nincs semmi zaj, nincs zene. A rejtett mikrofonoknak és a kitűnő hangosításnak köszönhetően azonban minden kiejtett szó, minden hang, a ruhaszövegetek és grafithegyek minden súrlódása felerősödik, így jelentőséget kap. Amikor az előadás egy pontján a férfi – enyhe ingerültségében – feláll székéből, e visszafogott játéknyelvben olyan erős gesztussá válik, mely képes kifordítani sarkaiból a színpadi világot. Az aranjuezi szép napok szokatlan minimalizmusával bár próbára teszi nézőjét, a színészek alakításainak köszönhetően mégis emlékezetes előadássá válik.
A trieszti társulat kamaradarabját a Magyarországi Szerb Színház rendhagyó produkcióval követte a kisteremben. Az Avala Express 20 átmenet színházi előadás és koncert között, s határozottan tart az utóbbi felé. A budapesti székhelyű együttes valójában egy Cseh Tamás dalaiból kirajzolódó balladát ad elő. A laza szerkezetű történet középpontjában Jozo áll – a Keleti pályaudvar peronján –, s várja az Avala Express-szel érkező Anát. A színlap tanúsága szerint az előadás bemutatója 1996-ban volt, amikor a polgárháborús Jugoszlávia és a világ többi része között szinte az egyetlen kapcsolatot jelentette a Belgrád és Budapest között közlekedő járat. A pályaudvaron számos szerb emigráns várta ekkoriban, hogy a vonatablakban feltűnjenek a vérengzés elől menekülő ismerősei, családtagjai. Bár a járat összekötő szerepe a premier óta eltelt több mint két évtizedben sok tekintetben megváltozott, a jelentősége nem csökkent. Egyfajta szimbolikus kapoccsá vált a kultúrák között. Hasonló szerepet vállalt a Magyarországi Szerb Színház társulata is. Bereményi Géza dalszövegeit a rendező, Petar Milošević fordította magyarra, a szerző engedélyével megváltoztatott bizonyos személy- és helyneveket. Budapest mellett hangsúlyossá válik például a válogatásban Szentedre városa, a magyarországi szerbség kulturális központja, ráadásul a jól ismert dalok közé ékelődik egy archaikus nyelvezetű szentendrei népdal is. Rendkívül izgalmas, ahogyan a magyarországi zenetörténet egy olyan meghatározó figurája, mint Cseh Tamás, kikerül a magyar nyelvű kulturális kontextusból, és az olyan sorok, mint például a Budapest című dalban elhangzó „azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk”, új jelentéstartományokkal gazdagodnak egy, a magyar fővárosban élő nemzeti kisebbségi közösség interpretációjában. A dalok többségét Jozo Matorić énekli, de egy-egy szám erejéig átveszi tőle a mikrofont az egyébként harmonikán kísérő Rusz Milán is. Az elbeszélt-elénekelt történetszál semmilyen formában nem jelenik meg a színpadon, a játszók előadói magatartása pedig gyakorlatilag teljesen eltér Cseh Tamás előadásmódjától, modorában a sanzonénekléshez, sőt olykor balkáni nótázáshoz közelít. Bár a produkció elején az előadók erős színházi gesztussal, egyenként lépnek be a színpadra, majd ezt követően hosszan pásztázzák szemükkel a közönséget, a teatralitás később csak néhány rövid interakció erejéig lesz jelen. Az előadás fokozatosan koncertté változik.
Nagy fokú érdeklődés előzte meg az izraeli Tel-Avivból érkező, orosz nyelven játszó együttes produkcióját, az Utolsó repülést. Saul Tiktiner Társulata Marc Chagall életét és művészetét Zinovija Szagalova drámája alapján, az orosz–zsidó képzőművész műveit idéző színpadi képekbe fogalmazva vitte színre. Izgalmas irányt adhat az értelmezésnek, hogy az előadásban maga a rendező-társulatvezető, Saul Tiktiner alakítja Chagall szerepét. Az játék során szinte végig színen van, s a színlap szerint a festő életútjának felidézése által saját ars poeticáját is megfogalmazza. A produkció központi elemévé a játékosság válik (érdekes, hogy az ősbemutató egy gyermekszínházban volt). Chagall mitikus elemekből épülő univerzumának motívumgazdagsága, élénk színhasználata és gyermeki álomszerűsége valóban csodás alapja lehet egy hangsúlyos képiséggel élő színházi nyelvnek, az izraeli társulat korlátozott technikai lehetőségei azonban számos alkalommal szabnak gátat a képzelet béklyók nélküli szárnyalásának. Tiktiner az idős művész nézőpontjából, a kronológiai rendet megbontva meséli el Chagall életét. Ebből következik, hogy a cselekmény egymáshoz lazán kapcsolódó dramatikus epizódokból és az ezeket időnként megtörő önvallomásokból, monológokból épül fel. A rendező mellett Jelena Kohonover, Valerij Klaszen és Ruszlán Rudni lép színpadra. Chagall angyalai ők, akik hófehér, teljes testet borító kosztümjük bizonyos elemeit a szerepfelvétel, illetve szerepváltások során az épp megjelenített figura rekvizitumaira cserélik. Az emlékezés motívumhálójának középpontjában a honvágy, az elvágyódás áll. Nem lehet véletlen tehát, ha párhuzamokat fedezünk fel az élete jelentős részében Párizsban élő Chagall és a tel-avivi orosz társulat viszonya között a mitikussá váló Oroszországgal. Az előadás záróképe – mely a szó szoros értelmében festménnyé változik – repülés az ismeretlenbe, halál és hazatérés egyszerre.
A beszámoló második részében egy tatárföldi népies színműről, egy bukaresti felolvasószínházi produkcióról, egy Marlene Dietrich dalaiból felépülő spliti monodrámáról és egy fiatal örmény társulat ritualitással kísérletező produkciójáról ejtek majd szót, s kitérek a Synergy Fesztivál távlataira is.
