Sokáig törtem a fejem, kitegyem-e az idézőjeleket. A leszállót a cím elejére, a felszállót a végére, vagy inkább a felszállót az elejére és a leszállót a végére? Végül úgy határoztam: mindkettőt elhagyom. Nincs rájuk szükség(em). Mert a címben foglalt emberi érzület egyetemesen emberi. Bárki kimondhatja magáról, ugyanebben a szórendben és ugyanabban az értelemben, bárhol, bármikor.
Történetesen Hamvas Béla mondta ki és írta le. Az az ember, akiről én itt és most – halálának 50. évfordulója alkalmából – megemlékezni fogok. „A dolgok nem kívül kezdődnek, hanem belül, és nem alul, hanem felül, és nem a láthatóban, hanem a láthatatlanban” – mondja ez az ember, aki „úgy írt magyarul, mint ahogyan a tenger beszél önmagával” (Szőcs Géza).
Silentium Szentendrén
Folyó év november 7-én, a kora reggeli órákban, feleségemmel Szentendrére utaztunk. Hangulatánál és hangoltságánál fogva Szentendre egy mediterrán városka a jelenlegi Magyarország és Közép-Kelet-Európa szívében. Ott lenni önmagában is nagy élmény. Szentendrét a „déli géniusz” hatja át és élteti. Alá s fölé kanyargó sikátoraiban, macskaköves szűk kis utcáiban az ember egyszerre érzi magát elveszettnek és szabadnak, természetesen csak ha ezt megengedi magának: „Nem gondolkodom, mégis jól megvagyok”. A „déli géniusz” jelszava ez, amely szembehelyezkedik a karteziánusi „gondolkodom, tehát vagyok” – csak részben emberhez méltó – logikával. Rendkívül jelentős alkotói korszakában élt itt, pontosabban fölötte, a Kőhegyen, annak is a bubáni oldalán, a ma is kőszilárdan álló erdei házban. Életművének jelentős „darabjait” írta meg ott. Például az Egy csepp a kárhozatból c. meg- és felrázó esszéjét. Íme egy rövid részlet ebből: „Fent a hegyen az erdei házban silentiumot és böjtöt készülök tartani. Este nyolckor könnyű vacsorát eszem. Az emésztés éjjel tizenkettőkor fejeződik be. A böjt kezdete (…) Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van… Ezt a módszert fent a hegyen az erdei házban azért is választottam, mert a magány dialogikus atmoszférájában, mindennemű praktika teljes kizárásával a lehető legegyszerűbb úton, úgy, hogy negyven óráig nem beszélek és táplálékot nem veszek fel, és így minden előre megfontolt és szándékos gondolatot ki tudok zárni, és mindannak, ami bennem felmerül, közvetlenül át tudom magam adni (…) Ez a szakrális hallgatás misztériuma (…)
Este 7 óra van. A szentendrei, Sztaravoda úti köztemetőben vagyunk, Hamvas Béla sírkövénél. E sírkő alá temették a feleségét is, a jóval később elhunyt Kemény Katalint. Mondanom sem kell, az összefüggés sokatmondó.
Őszidő lévén, ráadásul a szentendrei temetőben, este 7 órakor, persze már sötét volt. De világítottak a mécsesek és a gyertyák Hamvas Béla kősírjánál. És világított a silentium, a Csönd, amelyben „a sötétség világossággá lett, a szenvedés öröm”…
„Ma este emlékkönyvet nem adunk ki, megemlékezésen nem szónokolunk, gyászbeszédet nem tartunk, utcát vagy teret nem nevezünk el, arcképet nem festünk, szobrot nem faragunk, díszsírhelyet nem adományozunk, s költői nagydíjakkal nem dobálózunk”, hirdették meg a Találkozást a szervezők.
Hamvas Béla 1897. március 24-én hajnalban született a felvidéki Eperjesen, a Kos kardinálisan tüzes csillagjegyében, csaknem egészen pontosan a tavaszi napéjegyenlőség pillanatában. És ötven évvel ezelőtt, 1968. november 7-én, a Skorpió kőkemény vízjegyében távozott az élők sorából. Primer tűzjegyben született, és a halál legmélyebb vízjegyében halt meg. De a halálról sem szeretnék most eszmecserébe bocsátkozni, mert a halál nem beszédtéma.
Az ember Isten kertjében él
Most sem tettem ki az idézőjeleket. De minek is tenném? Hiszen az egész emberiség valósága ez. Csak éppen senkinek sincs tudomása róla. Csak éppen senki sem hiszi, csak éppen senki sem éli. Pedig e nélkül pislantani sem tud. Ó, persze, mindenki mindenfélében hisz, vallásban, fejlődésben, politikában és jövőben, legfőképpen a jövőben, amely majd egyszer eljön. Ugyanakkor lénye legmélyén mindenki tudja, hogy a jövő sohasem jön el. Miért? Mert itt van! Mindig itt volt és mindig itt lesz. Itt, a jelenben. Minden attól függ, hogy „életképzeletem” centrumába mit, illetve kit helyezek. És minden attól függ, hogy képes vagyok-e élni és képviselni Őt, még pontosabban: képes vagyok-e Ő lenni? Félreértés ne essék: amikor Őt mondok, nem Hamvas Bélára gondolok, hanem Őrá, akire Hamvas Béla is gondolt.
Először a Fákat olvastam el, aztán jött a Világválság, majd a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv, az Unicornis, A bor filozófiája, az Öt géniusz, a Scientia Sacra, a Karnevál, ó, a Karnevál, Isten beskatulyázhatatlanságának örökkévaló remekműve! Jelenleg az életműsorozat 29. könyvét olvasgatom, melynek címe: Nehéz nem szatírát írni. És sírok, folyamatosan sírok, ami csak más szó arra, hogy nevetek, mint a Bolond.
„The divine is only real”
Hamvas Béla életművének magyar kiadása a harmincadik kötetnél tart! Lehet, hogy itt valahol ki is fog merülni. Ez a még ott „bujkáló” kiadatlan kéziratok mennyiségétől és az életműsorozat gondnokaitól függ. Az utóbbiba beleszólásom nincs, legfeljebb betekintésem. Magyarországi gondnokai időrendi sorrendben a következők: Hamvas Béla felesége, Kemény Katalin (2004-ben elhunyt), Marghescuné Hunor Mária (Ars et Vita Alapítvány, él), Dúl Antal teológus barátom (Hamvas közvetlen tanítványa, idén februárban elhunyt) és a rövid sor végén Palkovics Tibor meg Szakács Gábor, akik a Medio Kiadó Kft.-t jelenleg is vezetik. Ide tartozik még a zentai Danyi Zoltán, aki az újvidéki Bölcsészettudományi Karon Hamvas Béla beskatulyázhatatlan nagyregényéből, a Karneválból doktorált. Szerbiai gondnoka a megboldogult Sava Babić, aki az életmű csaknem 90 százalékát lefordította szerbre. De itt vannak még angol, német, francia, román… és legújabban vietnami nyelvre lefordított művei.
És itt vagyok én is, akinek egyre kevésbé kényszere, hogy a hamvasi szövegek olvasata nyomán az ember szavába vágjon, de a szólás jogán sohasem mulasztja el: jó, értelek, nincs bennük semmi pragmatikus, csupa haszontalanság, gondolatainak senki sem veheti hasznát. De marad „valami”: „Isten az egyetlen valóság”! Ezt Hamvas egyik csodálatos szépségű „haszontalanságában”, az Egy csepp a kárhozatból c. esszéjében találtam. Coventry Patmore angol költőt idézi. A gondolat egyértelmű.
Ha valaki becsületesen bevallja, hogy ezt a szakrális hangot Hamvas írásaiból nem képes kihallani („briliáns a stílusa, de nem értem…), azt én ma már szeretettel elengedem és eltanácsolom. „Ripeness is all”, mondta Shakespeare. Meg kell érned.
„Tudom, hogy ennek az axiómának semmiféle technikai és praktikus következménye nincs. Tudományosan teljesen használhatatlan… De ha ebből nem is következik semmi, mégis azonnal lecsaptam rá, és tudtam, nemcsak további tájékozódásom bázisa, hanem igen régen, de hiába keresett végleges megfogalmazás… Most már tudtam, hogy a valóságot nem a tárgyi világban és nem a viszonylatokban és nem a természetben és nem a logikában és a matematikában kell keresnem. Mindez másod- és harmadlagos. Mítosz. Az axiómának kiaknázható következménye nincs. Személyes életemet egy percnél rövidebb idő alatt stabilizálta. És ez volt az, amire szükségem volt. Íme valami, ami holtbiztos. Az összes izmusokat kizártam.”
És most a túlvilág
Hamvas Béla halálával kapcsolatban csak még erről szeretnék néhány szót ejteni. Korunk túlvilágképe – és így életképe is – sajnálatosan szegényes, csaknem nyomorúságos, hadd ne mondjam, primitív. Amióta csak tudjuk magunkat, fogalmunk sincs, hol kezdődik és hol végződik életünk. Azt hisszük, születésünk a kezdet, halálunk pedig a vég. Nem látjuk, hogy: „Az ember születése pillanatában hal meg, akkor is, ha ez a pillanat nyolcvan évig tart” – mondja ez a mi szellemóriásunk, Hamvas Béla.
A létet ürességként éljük meg, a túlvilágot – görbe tükörként. De megvigasztalódhatunk, ha megértjük szavát: „Ahol a bűn túlsúlyra jut, ott elárad a kegyelem.”
Ezzel fejezem be mai megemlékezésemet Hamvas Béláról. Holnap is van nap. És holnapután is.
