Megjelent a Létünk legújabb száma. A folyóirat első írása, Raffai Judit Képzelőerőnk nem ismert határt című tanulmánya, amelynek alcíme Szőke Anna születésnapjára, és a neves néprajzkutatót méltatja. A többi tanulmány két témakörre tagolódik. Az első témakör az identitás és mentalitás problémáját járja körül és a következő tanulmányok kapcsolódnak hozzá: Verebényi Kincső: Identitáskonstrukciók Észak-Bácskában a XIX. század közepén, dr. Klamár Zoltán: Üdvözlet Kishegyesről – A honvéd emlék identitásformáló hatásáról, Voight Vilmos: A csodálatos falu/város. Hajós/Hajosch mentalitása, dr. Tóth-Glemba Klára: Gondolatok a kulturális intelligencia és a néphagyomány kapcsolatáról. A második témakörben négy tanulmányt találunk, amelyek a népi vallásossággal és az egyházi hagyatékkal foglalkoznak. Itt a következő szerzők írásait olvashatjuk: dr. Silling István: Közösségi fogadalmi szokások Nyugat-Bácskában, dr. Korhecz Papp Zsuzsanna: Mária-kegyképek a Délvidéken, Beszédes Valéria: A Vajdaság katolikus népességének barokk kori egyházi kulturális hagyatéka, Bárth János: Ószivác magyarságának vallási küzdelmei a XIX. század első felében.
A fenti tanulmányok közül Bárth János, nyugalmazott kecskeméti megyei múzeumigazgató, címzetes egyetemi docens, etnográfus, középiskolai tanár, egyetemi doktor munkáját emeljük ki, amely a Kalocsai Érseki Levéltárban található dokumentumok alapján mutatja be Ószivác magyarságának vallási küzdelmeit. A Zombor, Topolya és Kúla háromszögében található bácskai településen a XVIII–XIX. században a római katolikus magyarság nyelvi és vallási tekintetben is kisebbségben voltak az ortodox szerbekkel és az evangélikus németekkel szemben. A XVIII. század végétől a magyaroknak már a saját katolikus egyházközösségükön belül is harcolniuk kellett jogaikért, mert a településre katolikus németek költöztek be, akik egyre több kedvezményt követeltek maguknak a vallási életben. Bárth János az ósziváci katolikus magyarok kalocsai érsekségnek eljuttatott panaszlevelei alapján leírja, hogy a németek a magyarok pénzén vett templomi felszereléseket használták, és egyre több német nyelvű prédikációt és szertartást követeltek maguknak. Ez utóbbit azért sérelmezték a katolikus magyar hívők, mert állításuk szerint az ósziváci németek mind tudtak magyarul. A szerző szerint a dokumentumok arról tanúskodnak, hogy a „a magyarok keresztényi türelemmel viselték a németek meg-megújuló követelőzéseit, és talán az Ószivácon működő papok is megfelelő diplomáciával kezelték a dolgot.”
