„Elveszejtő szerek természetéről”

Milbacher Róbert: Léleknyavalyák

Szögi Csaba

2018. november 15., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

„Arra a regényíró sem tudja a választ, hogy amennyiben a szenvedés is, hasonlatosan a boldogsághoz, az idő rakonczátlan gyermeke csupán, miért érezzük a létezésünk majd minden pillanatában jelenvalónak, melyen nem segít semmi küszködés, semmi megváltás.

Persze erre mi, kiábrándult romanticusok azt válaszolhatnók, hogy a boldogság érzete maga sem egyéb, mint illúzió, tudniillik a szenvedés átmeneti és rövid időintervallumig tartó felfüggesztődéséből fakadó lélekállapot csupán. A Hummel-féle józan elmék ezzel szemben mind a szenvedést, mind a boldogságot egyaránt illúzióként fogják föl, mondván, az éldelet lényegét tekintve sem nem jó, sem nem rossz, hanem a fizikai világ törvényszerűségei szerinti funkczionálás, melyben az időnkénti és átmeneti működési zavarok hozzák létre mind a szenvedés, mind a boldogság érzetét.”

 

Czakó Zsigmond fiatal színész és drámaíró a Nemzeti Színház énekkarának tagja volt, amikor a Kalmár és tengerész című drámája átütő sikert hozott számára, és egyből a kor legjobb magyar színházi szerzőinek sorába emelte őt. A későbbi munkái viszont egyre gyengébbre sikerültek, mind többet vesztett népszerűségéből, és amikor élete fő művének szánt darabját is szigorú bírálatok érték, ez különösen leverőleg hatott rá, s anélkül, hogy műve előadatását bevárta volna, 1847. december 14-én, 27 évesen a Pesti Hírlap szerkesztőségében Csengery Antal szerkesztő pisztolyával főbe lőtte magát. Ezek a történelmi tények, s nagyjából ennyi, amit mi – a Wikipédiából tájékozódó laikusok – az ügyről tudhatunk. Nem így Milbacher Róbert, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docense és tanszékvezetője, a kor kiváló ismerője és kutatója. Amit pedig ő sem tud, azt „kitalálja”. De micsoda bravúrral! A kitartó kutatói munka és a lenyűgöző szépírói fantázia pazar ötvözete ez a „dokumentarista bűnregény”.

Magvető, Budapest, 2018, 240 oldal

Hummel József, a nemrég nyugalmazott városi alkapitány 1851 őszén csendesen éli apró rutinokból összeálló mindennapi agglegényéletét, melynek legizgalmasabb óráit a heti egyszeri tarokkpartik jelentik, amikor barátaival a kártya mellett a jó szivaroknak és jó boroknak áldoznak; cseppet unatkozik tehát. Aztán egy napon a reggeli újság társasági rovatában felfigyel egy hírre, amely egy négy évvel azelőtt megnyugtatóan lezárt ügyét juttatja eszébe. Czakó Zsigmond öngyilkosságát. Jó alkapitányunkat valami belső hang arra készteti, hogy nézzen utána még egyszer a dolgoknak: az otthoni archívumában találtak aztán némi nyugtalansággal töltik el, így előbb a rendőrségi irattárban, ezt követően pedig a Magyar Tudós Társaság könyvtárában folytatja a kutakodást. Hamarosan rádöbben, hogy annak idején nem járt el elég alapossággal, hibákat ejtett a vizsgálat során szintúgy, mint az azt lezáró jelentésben. Teljes erővel – bár mindenki előtt eltitkolva – újra beleveti hát magát a nyomozásba.

Mely nyomozás azután két szinten is folyik: részint felbukkannak a kor eminens művészei és újságírói a Czakó-ügy kapcsán, és hirtelen mindenki egy kicsit gyanússá válik, másrészt viszont elénk tárul magának az öngyilkosságnak mint olyannak a lélektana és filozófiája. Ami még sokkal nyugtalanabbá teszi Hummelt, ezt a megrögzött materialistát, aki csakis és kizárólag a tudomány és a „józan ész” pozitív fejlődésében hisz, mindent a kristálytiszta elméjének rendel alá. Szerinte minden egyéb romantikus fantazmagória. Ám ahogy a témát egyre alaposabban körbejárja, annál inkább megrendül eddigi sziklaszilárdnak vélt hitében. A téma teljesen magába szippantja, és önmagával kezd el vívódni, egyre kétségbeesettebben – feltárul előtte a „másik oldal”.

Roppant izgalmas intellektuális krimit, avagy „az első magyar bűnregény rekonstrukciójára tett kísérletet” olvashatunk. Milbacher a XIX. század magyar irodalmának szakértőjeként nyilván nem csak az „ügyeket” ismeri behatóan, de az akkori nyelvezetet is tökéletesen elsajátította – így kézenfekvő volt, hogy művét is ezen a nyelven írja meg. Témáját izgalmas korban – közvetlenül a szabadságharc előtt, illetve után – találja meg, ráadásul a narrátor bő másfél évtizeddel később, 1867-ben, a kiegyezés évében meséli el a történetet, ami már eleve két nézőpontot feltételez. Ez a regényt már magában feszessé teszi, amit a külső és belső folyamatok kettőssége még jócskán fokoz. Test, lélek és szellem feszül itt egymásnak végső fokon, és az ember nem tudja eldönteni, igazából kiegészítik-e egymást, vagy sokkal inkább egymás béklyóinak számítanak. Ez vezetett a legkülönbözőbb „léleknyavalyákhoz” minden korban, és így válhat az útjaikon folytatott „nyomozás” – melynek során sokat megtudhatunk „az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről” – különösen érdekfeszítővé, mint ahogyan az Milbacher letehetetlen regényében is történik.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2019     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap