Egy kicsiny faluban sok foltmanó élt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket, és ugyanabban a kis faluban laktak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricákkal és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra.
A csinosak és jóvágásúak, a tehetségesek mindig csillagot kaptak. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki elárasztotta csillaggal. Persze mindig nagyon jól érezték magukat, mikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot. Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köréje gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán azért, mert látták, már úgyis olyan sok van rajta. „Ő tényleg nem jó foltmanó!” – mondogatták. Egy idő után maga Pancsinelló is elhitte ezt.
Szégyellte is a kabátkáját csúfító sok szürke pontot, ezért ritkán merészkedett ki az utcára. Ott olyanok társaságát kereste, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát.
Egy szép napon aztán összefutott Lúciával. Azon nem volt sem csillag, sem pont.
– Rád nem ragasztanak matricákat? – kérdezte csodálkozva.
– Dehogynem! Szürke pontokat! – mondta Lúcia.
– Miért nem látom őket?
– Azért, mert rá se hederítek. S amit rám ragasztanak, az le is pereg rólam.
– És csillagot már kaptál? – tudakolta tőle Pancsinelló.
– Néhanapján. Ám arra sem hederítettem sokat, úgyhogy az is leesett rólam. Emiatt lenéztek, és egy-egy szürke pontot ragasztottak, de az sem maradt meg rajtam.
– Én is ilyen akarok lenni! – határozta el Pancsinelló, mert nem akarta, hogy mások megbélyegezzék. – Lúcia, áruld el, mi a titka annak, hogy te matrica nélküli famanó vagy?
– Nincs ebben titok! Egyszerűen csak mindennap meglátogatom a mestert, és a műhelyében ücsörgök.
– Miért? – érdeklődött Pancsinelló.
Lúcia azonban mosolyogva csak annyit mondott:
– Menj fel hozzá, a hegyre, és megtudod.
Pancsinelló annyira jelentéktelennek érezte magát a csillagmatricás manók láttán, hogy másnap nem sajnálta a fáradságot, felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen. Amikor belépett a nagy műhelybe, ki sem látszott az óriási bútorok közül. A hokedli a feje búbjáig ért. Pancsinellónak egyszerre inába szállt a bátorsága.
– Pancsinelló! – hallott egy mély, erős hangot. – Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!
A manó megfordult. Magas, szakállas mestert állt előtte.
– Te tudod a nevemet? – kérdezte megilletődve.
– Persze, hogy tudom! Én alkottalak! – mondta a mester, és maga mellé ültette a padra.
– Úgy látom, néhány rossz pontot gyűjtöttél.
– Nem akartam, mester! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!
– Gyermekem, előttem nem kell védekezned. Engem nem érdekel, mit gondolnak rólad a foltmanók.
– Tényleg?
– Tényleg. És neked sem kellene, Pancsinelló. Hát kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!
– Nem vagyok fürge, nem tudok magasra ugrani… Mit számítok én neked?
A mester rátette a kezét a vállára, majd nagyon lassan így szólt:
– Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.
Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki őt alkotta. Nem is tudta, mit mondjon.
– Mindennap vártam, hogy eljössz! – folytatta a mester.
– Most jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák.
– Tudom. Lúcia mesélt rólad.
– Rajta, miért nem maradnak meg a matricák?
A fafaragó átölelte Pancsinellót:
– Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevésbé aggódsz a matricák miatt. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha mindennap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.
– Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé –, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak!
„Azt hiszem, komolyan mondja!” – gondolta Pancsinelló, és közben már le is gurult róla egy szürke pont.
Miért jutott eszembe az Értékes vagy című mese a háromgyermekes Max Lucado tollából (Libri, 2007)? Mert nem árt felnőttként is gyakrabban tudatosítani az üzenetét. Olyan napokban, hetekben, hónapokban, amikor teleaggattak a családodban, a munkahelyeden szürke pontokkal, és te magad alatt vagy! Kerülöd a csillagokkal díszítetteket, akik szürke pontokat osztogatnak neked, talán pszichiáter segítségét kérted, gyógyszerek szedsz, mert egyre jobban elbizonytalanodtál.
Reggelente nem árt azzal a tudattal felkelni, este azzal lefeküdni, hogy te is, ők is ugyanaz a szerető Mesterünk keze alól kerültetek ki. Minél jobban bízol az ő szeretetében, annál kevésbé esel majd kétségbe az emberek matricái miatt. A Mester társaságát pedig ne csak akkor keresd, amikor nagyon el vagy keseredve, hanem akkor is, amikor esetleg csillagot kapsz. Ülj be a műhelyébe, s hallgasd a szavát. Higgy benne, és abban, hogy értékes vagy. Szeress, és törekedj mindennap egy kicsit növekedni. Szürke pontokat és csillagokat pedig te se osztogass. Csak a Mesterre figyelj, akinek te vagy a legfontosabb. Az ő tetszését keressed. Légy olyan, mint e mesében Lúcia.
