Hitünk nem ott kezdődik, ahol a lelkünket melengető igazságot találjuk, ahol a csoda hallható, látható, ahol teljes fényében elkápráztat, hanem ott, ahol várakozunk.
Valódi hitünk a csoda előszobájában ül, ott, ahol csupán bizakodunk valami megmagyarázhatatlanban, ott, ahol még semmi sincs, és ennélfogva minden lehet. Hitünk az a kegyelmi állapot, amely erőt vesz rajtunk, amikor a zongorista a hangszerhez ül, a térdére teszi a kezét, és kivár, amikor a hangzatok, a zene még csak az előadó fejében, a zeneszerszám szerkezetében és bizakodásunkban van. Könnyű a varázslatos tájképet csodálni, és hagyni, hogy a színes látvány elkápráztasson bennünket, sokkal nehezebb, és ennélfogva hitünk próbáját is jelenti, ha a vakító lenvászon fehérségében is hinni tudunk, amikor nemcsak a bölcs írásban, hanem az üres sorokban is bízni tudunk. Ez az igazi próba. Ez az igazi jutalom.
