A történelem az élőket olykor váratlanul s kérdezetlen szétszórja, a holtak megfutamítására viszont nincsen passzusa, legfeljebb a rózsabokrokat tépázhatja sírjaikon. A holtak nem félnek a lánctalpaktól sem, hisz porhüvelyüktől eltekintve már régóta igazabb és nyugalmasabb világban vannak. Ám a történelemnek mindig is akadnak eszelős alakjai, kik a holtak emlékeiben is valós ellenséget látnak, mert hallgatagon is saját hatalmuk viszonylagosságára emlékeztetik őket. Hát ez az oka, hogy Trianon árnyékát is azok tudják a legkevésbé átlépni, akik a legnagyobb koncot kapták a gazdag kultúrájú, soknyelvű Nagy-Magyarország cafatokra szaggatásánál, s akik betegesen mérgezik mindazt, ami természetesen kötötte össze 1914-ig a Kárpátok nemzeteit. És tördelik ősi temetőinket Házsongárdtól az apró falusi cintermekig…
No efféle, sírkőszántó, őrjöngő tótumfaktum a mi falunkra is jutott, ha nem is személyesen tette tiszteletét, csak egy – a szövetkezet szétverésekor munkátlanná vált – traktorista képében. Ilyesfélékből a kilencvenes évek derekán épp elég lézengett ahhoz, hogy a „nem hivatalos” mečiari elvárásokat a maguk buldózeres alapigazságaira lefordítsák. A nagy, régi sírkőrombolás hevében költözött át Pető Julcsa szépanyám ifjan elhunyt egyik fiának sírköve is az anyagtalan örökkévalóságba. Élt százötven évet a kedves, rózsaszín kő, gondolám akkor, a pusztítás nyomait látván, hiszen akkoriban falubéliekkel együtt sem leltem nyomát. Csakhogy a jó agyag olykor megtréfálja a gondos múlttalanítókat is. Ledönthették, beszánthatták a követ, nemrég mégis, csücsketörten bár, de előkerült! Persze az immár százhetvenhárom éves kő csak a magamfajtát érdekli, aki a református templomtorony Börzsöny kékjébe olvadó tornyára tekintve újra és újra azt fürkészi: törvényszerű-e a kisebbségi sorba jutott magyar falvak eltűnése? A százhetvenhárom év „amúgy” a családtörténetben beláthatatlan idő, valójában a késő reformkor időtávlata.
Aztán meg épp elég okunk van emlékezni az újabb kövek mentén is, a honti végeken. Pásztó is azon falvaink egyike, melyeknél az utóbbi negyedszázad lassú alámerülése a sírkertet élőbbé tette a halódó falunál. A magyar születés kivételes, a magyar halál pedig (ma még) természetes itt. Amíg a valaha itt születettek gyermekei még visszaindulnak ide, október végi, dércsípte reggeleken, addig a rózsás-krizantémos sírkert túléli a falut. Eszter dédanyám sírját inkább már csak unokái-dédunokái gondozhatják, a hat testvérből három maradt a reszlovakizáció és ráköszöntő hontalanság évei után szülőföldje közelében. A sors fintora, hogy a Felvidéken maradtak városba költözvén egytől egyik nyelvet cseréltek, az ősi magyar falu magyar nyelvét csak az átmenekült három testvér családja adta tovább. Dédanyám sírjától pár lépésnyire pihen Lali bácsi, aki az én áldott emlékű Örzse nénémnek, atyai nagyapám nővérének fia volt. Lali bácsi mindig hozott banános csokit meg kofolát a kocsmából a kis Petyinek, bújában-bajában sörözve sem felejtett el soha. Örzse néne pedig a kifogyhatatlan palóc mesevilág utolsó hírnökei közül való volt, akárcsak Matil ángyom, kinek akkoriban vagy tizenöt portával feljebb volt az otthona. Most is úgy tizenöt szomszédnyira pihen Lalitól. Örzse néne, a szomorú édesanya, nem lehet mellette, késő öregsége tragédiája, hogy a benesi borzalmak után cseh földön ragadt leánya erőszakkal Csehországba vitte meghalni.
Történelmi szétszórattatásunkban repedezik anyanyelvünk is, s nem találjuk többé a régiek mesélőkedvét. Emlékük minduntalan előtör múltunk portáin járván, de gyermekkorunk mélyrétegében lapuló szavaik már nem állnak össze igazi hallható-írható történetekké. Vajon meddig vagyunk képesek megőrizni a közös történelmi tudatot, ha nem találjuk hozzá igazi, közös régi szavainkat? Meddig élhetik túl az aranyló sírkertek a kiürült falvakat?
