2024. április 25., csütörtök

Call 911!

Hányszor hallottuk már az amerikai moziipar remekműveiben ezt a parancsmondatot? Ilyen vagy olyan témakörnyezet ölelésében szinte mindegyik filmben elhangzik, függetlenül az alkotás zsánerétől, tematikájától vagy rangjától. A hollywoodi filmekben tehát a telefonos segélyhívás a lehető legtermészetesebb megoldás a bajban, a valós világban azonban…ugyanez a helyzet. Reflexszerű könnyedséggel felkapják a telefonkagylót (pontosabban a mobilt, mert a hívások 80 százaléka mobiltelefonról érkezik), a kimutatás szerint évente csaknem annyiszor csörög be a 911-es szám, pontosabban: nagyjából annyi indokolt riasztást jegyeznek, mint ahányan élnek az USA-ban.

Tárcsázd a 911-et, és azonnal jön valaki, aki kihúz a lángoló padlásról, elköti az átvágott ütőeredet, vagy lelövi az életedre törő „rossz fiút”. Az amerikaiak tehát vakon bíznak azokban, akik a jól ismert jelmondat szerint „szolgálják és védik” őket, kultúrájukba az 1970-es évek óta mélyen beépült a 911-es telefonszám. Az óvodás gyerekek is fejből fújják, és sokak szerint még a dzsihád stratégái is ennek a számnak a tükrében tervezték meg minden idők legvéresebb terrortámadását.

 Nos, itthon, Európában, az ilyenfajta segélyhívás jóval idegenebb szokás, egyes felmérések szerint négy európai felnőtt közül csupán egy tudja azt, hogy pontosan „mire jó” és hogy hol hívható az 112, azaz az 1991-óta használatos páneurópai sürgősségi szám. Ez a telefonszám az amerikai 911 ókontinensi megfelelője, ha tárcsázzuk, Szerbiában – az integrált szolgálatrendszer hiányában – a belügyminisztérium munkatársa jelentkezik ezen a számon.

Az unióban működő 112-es szolgálatról tudni kell, hogy egy összesítő rendszerről van szó, amelynek jól képzett, poliglott operátorai a rendelkezésre álló segélynyújtási kapacitások függvényében felmérik a betelefonáló gondjának fajtáját, mértékét, indokoltságát és sürgősségi paramétereit, bemérik pozícióját, ezután esetre optimalizált reakciót indítványoznak. A rendőrségnél, a tűzoltóknál és a mentőknél továbbra is csörögnek „privát” számaik, hazánkban a 192, a 193 és a 194.

Az 112 ingyenesen tárcsázható, bármelyik telefonkészülékről, mobiltelefonokról még kártya nélkül is. Itthon ritkán tárcsázzák, hiszen elszegényedett, javarészt idős polgáraink inaktív életmódjukból kifolyólag ritkán kerülnek vészhelyzetbe, részben pedig azért, mert a „talpraesettség” jellemez bennünket – megoldjuk magunk a gondot. Na meg az állami szektor iránti bizalomhiány is megtette a magáét. A polgárok érdekében működő szolgálatokról nem a legjobb a köz véleménye, gyakran halljuk, hogy a mentők ki sem jönnek, ha meghallják, hogy 80 évnél idősebb személyhez riasztották őket, a tűzoltóink pedig állítólag mindegyik tűzhelyszínre legalább két autóval indulnak, mert az egyik – a lepurcant és agyonstrapált géppark következményeképpen – útközben valószínűleg megáll.

Célzottan a rendőrségünk iránti bizalom hiányát, és általában a véleményünket erről a szolgálatról nagyon jól tükrözi egy nagyjából öt évvel ezelőtt, a Siófok és Alsóörs között közlekedő kompon elhangzott beszélgetés. Hárman álltunk a hajókorlát mellett, ketten Újvidékről, a csapat harmadik tagja is újvidéki, de már gyerekkorában Nyugatra vitték, ahol szinte azonnal magába szippantotta az ottani értékrend agytompító szagát. Észrevettünk egy rendőrcsónakot, amint egy kisebb jachtot kerülget. – Nézzétek csak, vízizsaru – csillant fel a szemünk, hiszen itt, Újvidéken ez a fajta intézmény akkor még ismeretlen volt. (Csak pár évvel később jelent meg egy kisebb rendőrcsónak a Dunán, azóta is állítólag ez az egy hajócska teljesít szolgálatot a folyó teljes, vajdasági szakaszán). Láttuk, amint a rendőrcsónak beáll a jacht mellé, és ahogy az egyenruhások átmásznak a fedélzetre. – Most meg fogják b...büntetni őket – hangoltunk izgatottan. – Miért büntetnék meg őket? – kérdezte értetlenül bécsi haverunk. – A rendőrnek az a feladata, hogy őrizze a rendet. Átmennek a fedélzetre, ellenőrzik, hogy van-e elég tűzoltópalack és mentőöv a hajón, hogy ittas-e a kapitány és hogy van-e megfelelő hajózási engedélye. Utána kellemes időtöltést kívánnak, és visszamásznak a csónakjukba – magyarázta a számára teljesen természetesnek tűnő eljárást. Hm... A rendőr azért van, hogy büntessen. Vagy mégsem?

1999-ben Horgostól Újvidékig az akkori autóúton négy ponton kellett büntetést fizetnünk, mert a rendőr keres, talál és büntet. Rendőrautóinkra nem írták rá se azt, hogy szolgálnak, se azt, hogy védenek bennünket. Sőt, nem olyan régen még az igen sötét üzenetű milícia jelzést hordozták, a polgárbarát hangzású police, illetve policija felirat már csak ebben az évezredben került az autók oldalára. Nem kell csodálkoznunk tehát azon, hogy itthon, megtépázott országunkban nem alakítottunk ki meghitt, már-már függőségi viszonyt segélynyújtó szolgálatainkkal. Nemigen bízunk tehát azokban, akik „értünk léteznek”, akkor meg miért is hívnánk őket, ha baj van? Azért, mert az „európai szelek” ezen a téren is hatalmas változásokat hoznak, rendőreink, mentőink és tűzoltóink egyre közelebb állnak hozzánk. Tevékenységüket lépten-nyomon népszerűsítő kampányokkal ismertetik, a kor szellemében reklámozzák magukat, és a mutatók tekintetében elmondhatjuk azt is, hogy jóval hatékonyabbak, mint két évtizeddel ezelőtt. Itthon a „Hívd az 112-őt!” felkiáltás berögződésére azonban még sokáig kell majd várni, akárcsak minden más, kívülről diktált változás elfogadására.