J. Garai Béla nyugalmazott szerkesztő kollégánk emlékére a Magyar Szó szerkesztősége tegnap gyászülést tartott a lap székházának üléstermében. A családtagok, kollégák és barátok egyperces, néma kegyeletadását követően Varjú Márta főszerkesztő mondott búcsúbeszédet.
A gyászszertartást Harmath Károly ferences atya vezette, búcsúbeszédet Varjú Márta, Buda Hajnalka, Sebestyén Imre és Léphaft Pál mondtak (Ótos András felvétele)
– Elment a nemes lelkű, jó barát, a segítőkész kolléga, az alapos, folyton kutató vérbeli újságíró, az igényes, pontos és közmegbecsülésnek örvendő, valamikori Vasárnapi Újság szerkesztője, a jó tollú, kiváló publicista és a hétvégi újságban megjelenő, népszerű MagyarZó Pistike közkedvelt írója, avagy ahogy az élőújságainkon a nagyközönség ismerte, a MagyarZó Pistike apukája. Húsz éven át fogta a csintalan, koravén nebuló kezét, görbe tükröt állítva elénk, amivel a majd hét és fél évtizedes Magyar Szónak védjegyet teremtett – a munkájával gazdagította és népszerűsítette az újságot. Béla meghatározó egyénisége volt a Magyar Szónak. Ragaszkodott a hagyományos újságírás elveihez, de készen állt az újítás bevetésére, tisztelte és betartotta a szakma szabályait. Igényes újságíró-szerkesztő volt, egyénien fanyar, tökéletesen megfogalmazott írásaival, szinte az összes újságírói műfajban alkotott. A kitűnő stílusa összetéveszthetetlenné tette írásait és szerkesztési módszere is az odafigyelésről, pontosságról és a szakma iránti alázatról tanúskodott. Tanított, segített, oktatott és javított. Engem is a szárnyai alá vett. Élénken él az emlékezetemben az, amikor először felkért, hogy írjak vasárnapra. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Remegve adtam át a kéziratot, amit ő örömmel fogadott és dicsért, biztatott... Mindig hálás leszek érte neki, és így megkésve köszönöm. – Köszönjük amit értünk és a lapért tett, nagy-nagy odafigyeléssel. Mert azt vallotta, hogy az újságírás egy nemes hivatás, nem pedig munka. Ezt szeretni kell, különben nem érdemes foglalkozni vele. Mi ebben nevelkedtünk és így viszonyultunk a Magyar Szóhoz. Őt már kiskora óta vonzotta az irodalom és a magyar nyelv. Ezért választotta az újságírást. Nagyon jól tette, hálásak vagyunk érte. Rengeteget tanultunk tőle, és példát vettünk róla. Naponta emlegetjük a szerkesztőségben intelmeit, segítőkész megjegyzéseit és felidézzük fanyar, mosolygós tekintetét. A halál a 82. életévében ragadta el tőlünk. Még nagybetegen is, szinte az utolsó pillanatig kezében tartotta a tollat, és írt a Magyar Szónak. Ígérjük neked, Béla, hogy a szellemedet tovább visszük. Az anyanyelvünket és a lapunkat gazdagítjuk, példaképünkként élsz tovább az emlékezetünkben. Isten veled Béla! Nyugodj békében! – búcsúzott Varjú Márta.
A gyászülésen a lapunk szerdai számában Kabók Erika tollából megjelent megemlékezést a Magyar Szó Pistikéje, azaz Molnár Zoltán színművész olvasta fel, aki számos élőújságon mondta már el Pistike meséit és szinte azonosult vele.
J. Garai Bélát a Futaki úti temetőben helyezték örök nyugalomra. Koporsója mellett Buda Hajnalka, a Vajdasági Rádió és Televízió szerkesztője emlékeztetett arra, hogy nem egész egy hónap leforgása alatt ismét egy olyan, értékes és kedves embertől veszünk búcsút, aki munkásságának jó részét beépítette az itteni, a vajdasági, vagy inkább a jugoszláviai, magyar nyelvű televíziózásba. Hajnalka és J. Garai Béla szinte egy időben kerültek a Televízióba a múlt század ’70-es éveinek végén, egy évtizeden keresztül együtt dolgoztak. – Fiatal kollégái felnéztek Bélára, komolyan és igényesen állt hozzá a témák feldolgozásához. Imádtuk fanyar humorát, hozzáértő, csattanós kommentárjait, alapos és érdekes, külföldi riportjait. Külföldi útjairól nemcsak jó minőségű itókát hozott, hanem a szerkesztőség hölgytagjait mindig meglepte valamilyen különös, elbűvölő édességgel. Igazi úriember volt, így fog megmaradni emlékezetünkben az az ember, aki ugyan ízig-vérig Magyar Szó-s volt, de pályafutásának legjobb éveiben televíziónkban maradandót alkotott – hallottuk kolléganőnktől.
Sebestyén Imre is méltatta J. Garai Béla életútját és munkásságát, elmondta, hogy végigdolgozott 52 esztendőt, és hogy utolsó írása szeptember végén jelent meg a Vajdaság ma Tűlevél rovatában. – Sokoldalú volt, szerkesztett, írt, a tehetségesek könnyedségével. Tehetség nélkül nem nyúlhatott volna az újságírás talán legnehezebb műfajához, a humorhoz, a paródiához. E műfajnak kiművelte a Garai Bélá-s változatát – emlékezett Sebestyén Imre.
Léphaft Pál karikaturista Jereváni Rádióval búcsúzott a Grimasz munkatársától. – Igaz-e, hogy a halálon túl is van élet? Igaz, de ne feledjük, hogy a halálon innen is van másvilág! Az ember idővel elfárad, aztán elhallgat, már nem akarja megtudni – sem önmaga, sem olvasói nevében – a válaszokat, hogy igaz-e bármi is. Bíznunk kell abban, aki keresi, és nem hirdeti az igazságot, mert az bizakodik. Aki bizakodik, az nem vásári sátrat ver, hanem templomot épít, szállást készít, hinni akar a láthatatlanban, és bízni az eljövendőben. Az ember hinni akar, mert mulandóságának ellenében ez a legtöbb, amit tehet. Legyünk alázatosak olyankor, amikor írott szót veszünk a kezünkbe – az újságíró szavakba foglalt, életével elmondott hitét és bizakodását tartjuk ilyenkor magunk előtt. Elhunyt barátunknak szép hite volt – búcsúzott Léphaft Pál.
