Otthon kincsként őrzök egy régi megsárgult könyvet, amely az I. világháború első éveinek eseményeit meséli el. Ennek a könyvnek az a különlegessége, hogy 1916-ban jelent meg, tehát akkor, amikor még nagyban dúlt az öldöklő küzdelem. Mégsem ezért áll közel a szívemhez ez a könyv. A megsárgult lapokon található egy pecsétlenyomat ezzel a szöveggel: Patyi János, szoba díszfestő, Magyarkanizsa. A könyv dédnagyapámé volt, akit sajnos nem ismerhettem, mert mire megszülettem, ő már hét éve elhunyt. Nagyanyám azonban gyermekkoromban sokat mesélt róla. Mindig elmondta, hogy szobafestőként szinte egész Magyarkanizsa ismerte. Sok érdekes történetet hallottam a királyi Jugoszlávia időszakáról, arról, hogy miként élték túl a II. világháborút, és hogyan költöztek Magyarkanizsáról szülővárosomba, Szabadkára. Legnagyobb hatást mégis azzal tette rám, hogy gyakran mondogatta nekem, hogy sokban hasonlítok dédnagyapámra, mert ő is ugyanúgy rajongott a történelem iránt és ugyanúgy szerette a könyveket, mint én. Ez erősítette az elhatározásomat, hogy történelmet tanuljak az egyetemen. Édesapám is jól ismerte dédnagyapámat. Ő kevesebbet mesélt róla, de gyakran láttam, hogy azt a világháborús könyvet olvassa, lapozgatja. Mára már nagyanyám és édesapám is eltávozott az élők sorából. Így, amikor néha kezembe kerül a könyv, nemcsak a soha nem látott dédnagyapámra gondolok, hanem eszembe jutnak nagyanyám érdekes történetei, és felidéződik bennem édesapám képe, amint az ágyon fekve lapozgatja a könyvet.
(Gergely Árpád archív felvétele)
A fenti történetet azért idéztem fel, mert jól példázza az élet rendjét. A nagyszülők és szülők sorsa az, hogy még gyermekeik életében eltávoznak és itt hagyják gyermekeiket, akiknek nem marad más, mint az emlékezés. Erről szól szerintem a mindenszentek és a halottak napja: az emlékezésről. Emlékezünk mindazokra, akiket szerencsénk volt ismerni, akikhez megannyi szép emlék fűz, de már nincsenek közöttünk. Erre a napra mindenki rendbe hozza szerettei sírját, ilyenkor szokás kimenni a temetőbe, virágot vinni, mécsest gyújtani. Ha erre nincs lehetőség, akkor legalább egy szál gyertyát illik gyújtani otthon ezen az estén. Gyakran látok ilyenkor nagyszülőt unokájával sétálni a temetőben, akik megállnak egy keresztnél vagy sírboltnál. Hallani, amint a nagyszülő meséli unokájának, hogy egy-egy sírban ki fekszik, milyen rokoni szálak fűzik az unokát az elhunytakhoz. Mindannyiukról elmond legalább egy valószínűleg már sokszor hallott, de érdekes történetet. Egyszer majd az unoka fog így mesélni az ő unokájának a nagymamájáról. De miért is fontos az emlékezés? Miért fontos a mindenszentek és a halottak napja?
A jeles történelmi személyek, a kivételes egyéniségek neve évszázadokig fennmarad. A fáraók mesés vagyont és emberéletet nem kímélve hatalmas piramisokkal gondoskodtak arról, hogy ma is beszéljünk róluk. Voltak, akik páratlan tetteket hajtottak végre, vagy szemkápráztató műalkotásokat hoztak létre, esetleg a mindennapi életet megkönnyítő találmányt alkottak. Az ő képük és életrajzuk ma ott van minden tankönyvben, hogy megihlesse a gyermekeket, és őket is hasonló tettekre sarkallja. Ezen személyek sírját minden évben, születésük és haláluk évfordulóján megkoszorúzzák, és a közösségi vezetők nagy beszédekben idézik fel elévülhetetlen érdemeiket. Nem sokkal az október 23-ai nemzeti ünnep után, gondoljuk csak bele miként emlékeztünk 56 hőseire és mártírjaira, miként tartottuk meg ünnepségeinket szerte a Kárpát-medencében, sőt azon túl is.
Egy családtag neve viszont addig marad fenn, míg a leszármazottai ápolják emléküket. Ha a leszármazottak hagyják feledésbe merülni rokonuk nevét, nem ápolják sírját, és hagyják, hogy benője a gaz, értéktárgyait eladják, vagy elajándékozzák, a megsárgult fényképeket kidobják, akkor elveszik minden nyom, ami arra utal, hogy egyszer ezen a világon volt az adott személy. És valljuk be, mi magunk se szeretnénk a feledés homályába veszni halálunk után. Függetlenül attól, hogy hiszünk a halál utáni életben, vagy sem, ezen a világon is szeretnénk nyomot hagyni. Sokkal könnyebben várjuk a halált, ha tudjuk, a nevünk fennmarad, tetteinkről eltávozásunk után is lesznek, akik mesélnek. Erről van egy régi, szép indián közmondás: „Amikor megszülettél, mindenki nevetett, csak Te sírtál. Éld úgy az életed, ha meghalsz, mindenki sírjon, csak Te nevess!”
Az igazán maradandó nyomhoz azonban kellenek a leszármazottak is. Ezért fontos ez a pár nap. Ezért jó, hogy minden évben van legalább egy olyan időszak, amelyet az emlékezésnek szentelhetünk. Használjuk ki ezt az alkalmat, és ne hagyjuk feledésbe merülni őseink emlékét! Boruljanak virágba a sírok, a temetők, világítsanak a gyertyák ma éjjel. És ha hozzám hasonlóan őriznek otthon egy öröklött, régi könyvet, nincs jobb alkalom a mai napnál ahhoz, hogy fellapozzák.
