2021. november 29., hétfő

Pizsamában a korzón?

Itt van ez az ősz, mondja a szerkesztő. Igen, hümmögök, itt van az ősz. Nem, mondja ő, itt van ez az ősz. Fölkapom a fejem, mert igaza van, ez az ősz van itt. Ezen fölröhögök, melyik másik lehetne itt, ha nem ez?! De csak magamban röhögök, mert a szerkesztő hangja komoly. Elmúlt őszök nem lehetnek itt, az elkövetkezőt meg ki tudja, látjuk-e, tehát csak az az ősz van, ami ez.

Igen, mondom óvatosan, mint egy jól nevelt, okos és finom disznó, amikor az avar mélyén megérzi a szarvasgomba illatát, és finoman közeledik, óvatosan tipeg-topog csülkeivel, turcsi orrán megsokasodnak a ráncok a figyelem összpontosításától. Igen, ez az ősz van itt.

A szerkesztő is résen van, jelzi is azonnal, hogy nem erre gondolt. Nem erre, amire én. Nem arra, hogy múlnak az őszök visszahozhatatlanul, visszavonhatatlanul, halad velünk előre az idő, mi pedig a jelenben toporogva, vacogva, dideregve, a halottak napjára, a mindenszentekre gondolva, a kaspókba sárga krizantémot ültetve, a temetőben a sírokat körülkapálgatva arra gondolunk: ki tudja, hány ősz, és lesz-e még? Meg arra, hogy leszámítva a félelmet, amely elkerülhetetlen, nincsenek befejezetlen dolgaink, elvarratlan szálaink, a középkor nagyszerűsége, hogy vagy megvagy, vagy nem vagy meg. Ha megvagy, minden ajándék. Ha nem vagy meg, akkor már nem is leszel. Szinten tartani a gondolkodás, tűnődés színvonalát lehetséges, azt szavakba öntve, szöveggé szélesítve, esetleg könyvvé formálva lehetséges, de a színvonalat megteremteni már nem lehetséges – azt tíz-húsz évvel korábban kell megtenni, akkor van idő a szinten tartásra és esetlegesen a finom elhalkulásra. A végső elnémulás előtti elhalkulás érzelmi intelligencia kérdése, ahogyan az is, hogy legyen belátásunk arról, megvagyunk-e, vagy nem vagyunk meg. Akkor elkerülhető a kapálózás, handabandázás, fontoskodás.

Igen, mondja a szerkesztő, igen, igen. Hangjában enyhén felfelé kunkorodó hangsúly. Nem úgy, hogy igeeeen, inkább úgy, hogy igggen. Tudom, folytatja, naponta van szerencsém.

Hm. Mondom erre én. Hm. Azért neked sem könnyű. Nem, mondja a szerkesztő, de rafinált és tapasztalt, nem kapja be a csalit, nem sétál be a szerző állította csapdába, hanem kérlelhetetlenül folytatja ott, ahol abbahagyta, pontosabban elkezdte: itt van ez az ősz. És mielőtt újra belelendülhetnék, hárítva, kicselezve, elkerülve, gyorsan hozzáteszi: erről írjál.

Az őszről írj, ködről, kabát alá kapó szélről, jó könyvről, visszatérő mondatokról, olvasásról, irodalomról.

Ősz (Gergely Árpád felvétele)
Ősz (Gergely Árpád felvétele)

*

Amikor az őszre gondolok, direkt rágondolok, mint egy elemista, akinek fogalmazást kell írnia az őszről, mindig ugyanaz jut eszembe: Füst Milán: Advent. Minden bizonnyal azért, mert Füst Milán összes kisregényét egyetlen őszön olvastam el, 1987-ben, Péterváradon, az Újvidéki Televízió folyosóján elhelyezett szürke vagy drapp, de leginkább koszos, szakadt ülőgarnitúrán. Akkoriban tiszteletdíjas, úgynevezett külsős munkát vállaltam, műsorbejelentő voltam. Beültem a parányi stúdióba, szemben velem a kamera, és mondtam: „Jó napot kívánok, kedves nézőink. Önök az Újvidéki Televíziót látják. Délután rajzfilm, blabla, a magyar nyelvű híradó pedig blabla.” Ezt két alkalommal kellett elmondani, a köztes időt töltöttem a folyosón olvasással, egy óriási, az egész falat kitevő ablak előtt. Amikor fölnéztem a könyvből, ráláttam az őszi Dunára. A tévé parkolójában ázó autókra. A portásfülkére és a sorompóra, amely nyikorogva emelkedett a forgatásra induló tévéstábok előtt. Lejjebb kopaszodó fák, megtépázott bokrok. Ahol nyáron gyíkok futkostak, sütkéreztek az itt-ott előbukkanó köveken. Elvarázsoltak Füst kisregényei. Az Advent különösen. Úgy maradt meg bennem, mint valami halk könyörgés. Csöndes reménykedés. Ennyire csalóka az emlékezet és a benyomás. Ilyen mértékben képes befolyásolni befogadói énünket a környezet – a folyó látványa, a novemberi ködös délután, az egyhangúan kopogó eső az ablaküvegen. Meg nyilván riadt verébként összehúzódó lélek – a magyar szerkesztőség újságírói, szerkesztői ott trappoltak el előttem, zöld színű papírlapokkal a kezükben (fehéret nem használtak a tévében a kamerák miatt). Eleinte köszöntem, mivel azonban Kartag Nándor és a kedves mosollyal bólintó Buda Hajnalka kivételével szóra sem méltattak, leszoktam arról, hogy fölemeljem a fejem.

Az Advent természetesen egészen másról szól. Politikai állásfoglalás a fehér terror alatt perbe fogott forradalmárok mellett. Ahogyan a kisregény megjelenése után közel harminc évvel maga az író megfogalmazta: „Mind e viszontagságok és veszteglések következtében azonban s nyílván, mert közben annyiféle kezeken is forgott meg e mű, de továbbá mert bírálói közt alighanem akadt nem egy olyan is, aki e meghatottságot nem jó szemmel nézte, tehát hatásától nyílván féltette is az akkori világot, – elég abból annyi, hogy az ellenfél figyelme rövidesen rám terelődött. Fehér tisztek kerestek a lakásomon, barátaimnál kellett rejtőznöm jó ideig, és így tovább. Nem folytatom ezt, mert kérkedni semmi kedvem. Sosem is tettem, de ma már ennyit elmondanom talán kötelességem is.” Az Előszóból való az idézet, olvastam tehát, mégsem maradt meg bennem. Milyen járatlan a fiatal ember a világ dolgaiban – nekem akkor az „ellenfél” nem jelentett semmi különöset. Megróhatnám magam felkészületlenségemért, de nem vagyok biztos abban, hogy felkészületlen voltam. Inkább foglya és birtokosa annak a világnak, amelyben éltünk és tudásunkat megszereztük. Azon sem gondolkodtam, hogy 1949-ben milyen hatása lehetett egy ilyen Előszónak, ennek a kifejezésnek, hogy ellenfél. Mint ahogyan bátorság volt 1920-ban megírni ezt az áthallásos kisregényt. Bele az ellenfél arcába. Hatvankilenc évvel később azon kell tűnődni, hogy – miközben ezt a rafinált, körmönfontan és rá nagyon jellemzően öndicsérő Előszót megírta kedves íróm, elegánsan használta a kifejezéseket. Ellenfelet írt, nem ellenséget.

*

Amikor az őszre gondolok, de nem direkt rágondolok, mint egy elemista, akinek fogalmazást kell írnia az őszről, hanem megkeresem magamban az érzést, amely a szóhoz kapcsolódik, és elhessentem Kosztolányi Dezső Hideg című versét, akkor okvetlenül eszembe jut Márai Sándor A négy évszak című kötete.

Emlékszem, milyen volt, amikor megharagudtam Máraira. Egy beszélgetés lényegtelen félmondata miatt történt, amit Tanárom mondott 1998-ban, a Gyertyák csonkig égnek Frankfurti Könyvvásáron elért óriási sikerét követően, és amikor az olasz könyvesboltokba sem tudtak eleget szállítani a regényből. Tanárom lektűrnek nevezte a regényt, amiben bizonyára igaza volt. De valahogyan úgy szűrte a szót, hogy megdermedt a lelkem Márai iránt, és onnantól kezdve gyanakvással telten olvastam – nem azokat, amelyek irodalmunk kiemelkedő alkotásai, hanem a többit, amely sorra megjelent, és egy délután elegendő volt hozzájuk. Nem tudtam eldönteni, hogy az Eszter hagyatéka vagy a Szabadulás csak lektűr-e. Mindösszesen csak ennyit jelentenek-e a szavak és mondatok, a könyvvé összeállt szöveg. Butának és tehetetlennek éreztem magam e kérdésben, és nem kell nagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy kitaláljuk a reakciót – megharagudtam Máraira. Saját korlátaink, korlátozottságunk, tehetetlenségünk miatt sohasem magunkat hibáztatjuk. Mindig másokat okolunk. De ez természetesen nem tudatos, hát rá sem jövünk. Kellenek ahhoz évek, tűnődés, hosszú őszi délutánok, még hosszabb őszi esték, kopogó eső, zuborgó szél.

Amikor végre rájöttem, miért kerülöm Márait, kerülgetem, noha abban a szobában tartom a köteteit, ahol legtöbbet vagyok, akkor arra is rádöbbentem, hogy Tanárom száján szűrt szava: lektűr, nemcsak a Márai mindenféle könyvének olvasásában bizonytalanított el – a szellemi csúcsteljesítményeinek olvasását sem regények, sem naplók, sem levelezések vonatkozásában nem hagytam abba –, hanem abban is, hogy mi egy irodalmi mű célja. Lehet-e célja a szórakoztatás, a könnyedség, egy őszi délután szívszorítóan széppé varázsolása? Fontos kérdés ez, talán a legfontosabb. Mert lehet, hogy ami egyiknek lektűr, az a másiknak az Advent. Vagy nem lehetséges ez? Nem felcserélhető? Nem állítható vajon ugyanolyasmi Füstről, mint ami Márairól?

Amikor az őszre gondolok – de nem direkt rágondolok, mint egy elemista, akinek fogalmazást kell írnia az őszről, hanem megkeresem magamban az érzést, amely a szóhoz kapcsolódik, akkor eszembe jut Márai Sándor A négy évszak című kötete. Megküzdöttem azért, hogy eszembe juthasson. Őrzöm magamban az érzést és ezt a kötetet, mint a sült alma illatának emlékét, amikor háborús idők voltak, és áramszünet, és a tüzelős sparhelt rernijében megizzadtak és omlósra puhultak az almák.

Bizonyosság a bizonytalanságban, finom rezgés a mozdulatlanságban, kockás plédben őrzött testmeleg – költészet és szigorúság, tévedhetetlen ízlés és életszeretet. Ez A négy évszak.

Itt van ez az ősz. Mindenki vegye elő Márainak ezt a kötetét. Ha nincs meg otthon, vegye ki a könyvtárból. Azért van itt ez az ősz, hogy elolvassuk.

Egyébként 1938-ban jelent meg. Legalább annyira lényeges ez a dátum, mint az Advent esetében. Csak talán kevesebbet tudunk róla. Nem tanultuk, nem tanították, nem mélyedtünk el benne. Illyés Gyula kritikájából az én kötetem hátulján az van kiemelve, hogy: „A négy évszak igen sok darabja, mint a például idézett is, tökéletes próza-vers, Baudelaire és Rimbaud ilyenfajta művei közt volna a helye, ha lett volna magyar Baudelaire és Rimbaud.”

Őszintén szólva én erről nem tudom, hogy mit jelent: ha lett volna magyar Baudelaire és Rimbaud, akkor Márai ezen kötetében megjelent szövegeinek köztük lenne a helye? De így, hogy nem volt (?) magyar Baudelaire és Rimbaud, hol a helye?! Vagy arról szól ez a mondat, hogy neki, Márainak sincs helye? Vagy inkább valami furcsa közelítés ez irodalmunkhoz? Olyan közelítés, amiben semennyi hely nem jut Komjáthy Jenő, a „szimbolizmus költő-filozófusa” (Bori Imre) számára? És borítsa a feledés Vajda Jánost meg Reviczky Gyulát?

Itt megállhatunk. Tovább nem feszítjük egy őszi délutánban a húrt.

Vagy mégis?

Nézzük meg, mit ír Illyés egy bekezdéssel följebb: „Mindez eddigi prózájában is megtalálható. Megtalálhatjuk világszemléletét, a fölényes szkepszist is, azt a magasabbrendű, de csendes konokságot, amivel a legapróbb jelenséget a legnagyobb, az örök emberi igénnyel kommentálja. Azt a kicsit kosztolányis, nemes nihilizmust, amelynek révén őszinte, írói hangon szólhatott a handabandázásnak, a nagyotmondásnak, a tartalomnélküli vitézkedésnek abban a vásári zsivajában, ami a háború utáni magyar kispolgári publicisztika. Csipkelődésében is szerény, ez volt sikerének titka. Azért figyeltek rá, mert halk hangon mert beszélni. Társai vad csinnadrattával dobolták a szabadság-egyenlőség jelszavát, oly ékes rikoltozással tiltakoztak, hogy az ember már várta, mikor indul meg a fölszított Angyalföld a Főkapitányság ellen, hogy érvényt szerezzen a tiltakozásnak, az ellen tiltakoztak, miért nem szabad pizsamában járni a Korzón. Márai a publicisztikában is írói szemmel mért, a kicsit kicsinek fogta fel, s a legapróbb jelenség kibontása során ért el ötven sorban a legnagyobb kérdésekhez. Társai európai szempontból vigasztalanul vidékiek maradtak, írásaikon konokan a nevezetes der Tzar wird sich kratzen ütött át; ő európai volt. A lényegtelent szimbolummá tudta emelni; költői eszközökkel dolgozott. Kár, hogy a kispolgárságért.”

Csodálatos és nagyszerű mondatok – nem kell annak bírálat, akit ekképpen dicsérnek, mondhatnánk. De nézzük meg, miként fejezi be Illyés Baudelaire-nél elhagyott passzust: „A kötetben elsősorban természeti leírásai ilyenek, azok, amelyek valóban a négy évszakról, az élet mulandóságáról, a férfikor reménytelenségéről, szóval az örök lírai közlendőkről szólnak. Szépek a mindennap csodáiról szólóak is (mint a holdfényben hintázó szakácsokról írt vers például), a múlt nagyjairól, az istenről beszélőek. Ezekben valóban megtudunk valami, másformában kifejezhetetlen dolgot az élet és egy nagy művészi lélek titkaiból. Az író a nemes eszközökkel néha nyilván kíváncsiságból, mely olyannyira jellemző rá kevésbé méltó anyagba vág. Ilyenkor csak ötleteket és aforizmákat farag; ilyenkor áll bosszút az elfojtott újságíró. Ilyenkor tanácsolnánk Márainak, hagyja ott még azt a hírlapi-műfajt is, melyet ő teremtett; kár minden soráért, amely nem tisztán írói. Azért tanácsolhatjuk neki, mert ezt ő is érzi. Azok közé a kevés számú íróink közé tartozik ő, akiknek igényük saját magukkal szemben mindig egy szinten áll teljesítőképességükkel. Az az író ő, aki folyton küzd saját megalkuvásával, azzal a »jóra való restséggel«, melyet minden író oly jól ismer, s melyről ő is újra s újra annyit elmélkedik. Eszközei oly élesek, hogyha könnyű kézzel használja őket, magát vágja meg.”

Tehát Márainak a magyar Baudelaire és Rimbaud mellett volna a helye, ha lett volna magyar Baudelaire és Rimbaud. Mivel azonban nem volt, ő pedig A négy évszak című kötetében helyenként saját tehetségének áldozatául esik. Ennek okai számosak, Illyés szépen fel is sorolta. Ez a kritika ugyanolyan, mint egy szűrt szó: lektűr.

Ideje volt megszabadulni ettől.

Itt van ez az ősz. Könnyed, langyos, simogató, estéi hűvösek, szinte hidegek. Reggelente pára és köd terül szét a tájon, gémberedett tagokkal sietünk a kezdődő napba. De este, amikor hazaérkezünk, és egy tea mellett a fotelba kuporodunk, ott várnak ránk egy író csodálatos mondatai, éles megfigyelései, kiváló műveltsége és polgári nyugalma. Olvassunk Márait. Éppen azért, mert lektűr, kispolgárokat kiszolgáló. Hiszen ezek csak szavak, amelyeket valakik ítéletté emeltek.