2024. március 28., csütörtök

Szabadságharc két szólamban

(Nem csak október 6-án és március 15-én érdekes)

Szabadkán kétszer is (VM4K és a Kosztolányi Színház), Vajdaság-szerte pedig többször is bemutatták Brestyánszki Boros Rozália művét, a Szabadságharc (Arany és Petőfi barátsága) című, két színészre írt drámáját, tragédiáját. A szerzőt dicséri, hogy újszerű módon, „nem középiskolás fokon” nyúlt a témához.

A forradalom emlékéhez vissza-visszatérünk minden évben legalább kétszer, és így nehéz elkerülni a sablonokat. Arany, de főleg Petőfi költészetének fogadtatása is nagyon érzékeny téma, hiszen alakjuk szimbólummá ridegült, iskolai tanulnivalóvá. A középiskolások közül sokan nem szeretik, ha irodalmi autoritásként beszélnek róluk, sőt már olyan véleményt is hallottam, hogy direkt nem olvassák őket, mert benne vannak a tananyagban. Ez persze az iskolák, a tanárok és az iskolások ügye – a tanárok „leadják az anyagot”, a diákok pedig „nem veszik fel”. De visszatérve a dráma írójára, ebből az iskolás hangulatú témából alkotott egy többrétegű (én hármat fedeztem fel), izgalmas és sokféleképpen értelmezhető drámát, amelyből visszaköszön a korszak nyelvezete, sőt, finom humor is áthatja, ám mindenekfelett megszólal benne a „Lyra”, a költészet, úgy, hogy időnként kinő a szövegből.

Ezenkívül kétszemélyessége és minimális díszletigénye alkalmassá teszi a drámát arra, hogy a legkisebb falutól kezdve a legnagyobb színházig elő tudják adni. A két szereplő – Tóth Péter Lóránt és Kálló Béla – két, különböző vérmérsékletű jellemet alakít, akiket összeköt a barátság, egymás tisztelete, hogy mindketten költők, a haza szeretete, az, hogy mindketten zsenik, valamint elismerik egymás nagyszerűségét, sőt egymás életét és karrierjét is segíteni próbálják. Mégis, egyes helyzetek vitára ösztönzik őket, ahogy ez kiolvasható a levelezésükből, amit a szerző áttanulmányozott. A barátság két évéről van szó, hiszen többről nem is lehet, mert Petőfi odaveszik a szabadságharcban. Arany Jánosról általában az öreg bölcs és kimért ember képe rajzolódik ki előttünk, de ilyen már a dráma által felölelt időszakban is, noha még viszonylag fiatal, harmincéves, és csak hat évvel idősebb Petőfinél. A két ember másként alkot, másként gondolkodik, másként alkot véleményt, az egyik beleveti magát a közéletbe, míg a másik „egyszerű emberként” próbál élni. Petőfi az aktív, akiből dől a szó, a vers, aki dühből és szenvedélyből ír és cselekszik. Arany viszont a gondolkodó, aki minden rímét és minden tettét megfontolja, hogy elég jó-e.

A Petőfit megtestesítő Tóth Péter Lóránt elemi erővel jeleníti meg a forradalom géniuszát Petőfiben, aki a szívében élő lánggal az egész világot tűzbe akarja vinni. Erre utal, hogy szóba kerül a Nemzeti dal, noha a vers nem hangzik el, hiszen kevesen vannak, akik ne tudnák. Viszont más versek kevésbé ismert soraival érezteti a szerző (pl. Akasszátok fel a királyokat), hogy mégis költőkről van szó, de ezek nem bántják az ember fülét, nem közhelyként jelennek meg, hanem a szöveg hozza ki magából őket. És ha már a szövegnél vagyunk, az is elmondható róla, hogy azon felül, amit a mű maga ad, annyival többet kap belőle mindenki, amennyivel többet foglalkozott Petőfivel és Arannyal. A színészek játéka közben felidéződhetnek az iskolai emlékek, a máshol hallott nagy és sokszor előadott versek, de abban még több asszociációt vált ki a szöveg, aki több verset ismer a két költőtől, és jobban ismeri a történelmet. Tehát a szöveg első megközelítésben a két költőről szól, ám az egész kap egy csavart, mégpedig azért, mert a két szereplő nemcsak dialógusban van egymással, hanem vitában is.

Kálló Béla feladata egészen más, összetettebb, mint színésztársáé. Ő alakítja a megfontoltabb, nyugodtabb, az önmagára és családjára is gondoló személyiséget. Több alkalommal inti, figyelmezteti Petőfit, hogy nemcsak a forradalom létezik, hanem felesége és gyermeke is van. A szövegből az hallatszódik ki, hogy Arany János bizony tépelődik, nemcsak a forradalomra, hanem a jövőre is gondol, nemcsak a nemzet sorsát mérlegeli, hanem a sajátját és a családjáét is. Ebből keletkezik a feszültség, ettől dráma a dráma, sőt tragédia a tragédia. Kálló Béla tehát szerepeket váltogat, hol egyetért Petőfivel, hol a barátsága domborodik ki, hol vitázik vele, sőt a színpadon egy harmadik szerepbe is belebújik, amikor más szerepbe lépve vádolja Petőfit, vagy a hivatal és a hatalom hangját jeleníti meg.

Második megközelítésben tehát ez a dráma két barát története. A vonzás és taszítás, az igen és a nem, a nyíltszívűség és az elzárkózás, a forró és a hűvös kettőse. És ilyen módon szemlélve már egy mélyebb rétegbe jutunk. Példamutató az, ahogy a szerző ilyen értelemben is okosan használja a hajdan írott szövegeket. Ezt nagyszerűen csinálják az angolszász világban, ahol a filmekben klasszikusaikhoz nyúlnak vissza. Volt néhány ilyen magyar próbálkozás is, de úgy érzem, kevés lett igazán hiteles. Ha belegondolunk, borzasztó nehéz úgy 1848-hoz, 1956-hoz nyúlni, hogy ne essen a szerző az agyonismételgetett sémákba. Ezt Brestyánszki Boros Rozália elkerülte.

Én úgy láttam, hogy a darabnak van egy mélyebb, örök emberi dimenziója is. Ez pedig az egyén és a hatalom, az egyén és a közösség viszonya. A dráma csúcspontja az, hogy a két jóbarát két irányba indul. Petőfi Segesvár felé, s ettől tragédia a tregédia. Mégis, a tragédia kettős, hiszen tudhatja a kedves közönség, hogy Arany János élete sem volt arany, attól függetlenül, hogy még sokat élt és sokat alkotott. Így a legvégső kérdésként az vetődik fel, hogy vajon érdemes-e lángolni, vagy akár kimértnek lenni, és erre nincs válasz, és nem is lehet, hiszen ki-ki az életét egyszer éli, így vagy úgy. A kétely pedig mindig ugyanaz: hogyan cselekedni helyesen?