A Zentai Magyar Kamaraszínház művészei a szakma nehézségeiről, áldozatról és komfortzónán kívüli mozgásról is beszéltek. Az újvidéki Művészeti Akadémián végzett fiatalok egyetértenek abban, hogy minden színésznek önmagához képest kell fejlődnie, nem szabad másokhoz mérniük magukat. Bár ez sokszor nehéz, hiszen nemegyszer a környezetünkhöz képest hozunk ítéleteket, vonjuk le a konzekvenciát.
Mégis erősíteni kell az emberben azt, hogy magára figyeljen, önmagából hozza ki a maximumot, mert az tud előrelépést, valódi sikerélményt nyújtani. Bár a sikernek ára van, kemény munkát igényel a minőségi eredmény, mégis megéri. Ebben a kemény munkában jobb és rosszabb periódusok váltják egymást.
A szakmai hétköznapokról beszélgettünk Lőrinc Tímeával és Nešić Mátéval.
Lőrinc Tímea és Nešić Máté, a Zentai Magyar Kamaraszínház színészei (Szabó Nóra felvétele)
Mint minden szakmában, a színészek életében is vannak hullámok. A hétköznapi munkátok során mi az, ami erősít, illetve gyengít titeket?
Timi: – Ebben a szakmában amikor pozitív visszajelzést kapsz, vagy valami elismerő díjat, az mind megerősíthet abban, hogy igen, ezt érdemes csinálni, mert ez ad az embernek valami pluszt. De itt jön egyből az ellentét is. Szeretem egyből jól megcsinálni a dolgokat, egyből azt nyújtani, ami hozza magával a pozitív visszajelzést, de ez nagyon nehéz, hiszen a próbafolyamat elején még nem feltétlenül sikerül. Olyankor mindig elkezdem keresni, miért nem megy egyszerűen, mi lehet a hiba. Ha kicsit visszatekerem az idő kerekét, a Művészeti Akadémián voltak ilyen érzéseim, ott különösen meg kellett erősítenem magamat, hogy ezt a pályát szeretném csinálni. Tulajdonképpen minden dolog, ami nem úgy sült el, ahogy azt én elgondoltam, már egyből húzott vissza. Aztán nyilván ez megváltozott.
Diákként többször éri az embert olyan csalódás, amikor azt hiszi, hogy nem jó, amit csinál. Ez természetes, a tanulási folyamat része. Viszont egyetem után, amikor már a nagybetűs életbe kerülsz, rengeteg tudást magadba szívva, akkor mi lehet az esetleges visszahúzó erő?
Timi: – Mostanában a belefáradás az, ami visszahúz. Színházon belül mindig ugyanazokhoz a problémákhoz térünk vissza. Gondolok itt a technikushiányra vagy az ebből adódó problémákra, hiszen mi végezzük a díszletezést és a kosztümözést is, és ezek egy idő után fárasztóvá válnak, rányomják a bélyegüket az előadás minőségére. Ilyenkor ez elbizonytalanít, de a díjak, elismerések tényleg az ellenkezőjéről tanúskodnak, olyankor érzem, hogy az emberek úgy gondolják, jó, hogy a színpadon vagyok, ez számomra is önigazolás.
Mi alakítja ezeket a jó, illetve rossz periódusokat?
Máté: – A visszajelzések nagyon meghatározzák azt, hogy éppen pozitív vagy negatív hullám söpör rajtunk végig. Az egyik színészkollégám nemrég mondta, hogy úgy érzi, nem kap eleget ettől a szakmától, elég visszajelzést, biztatást. Szóval a színész, ha bevallja, ha nem, valamit vár cserébe, csak lehet, hogy nem pont abban a pillanatban. Ha elég elismerés érkezik, akkor az ember érezheti úgy, hogy lovon van, de ez is lehet egy álkép, hiszen attól függ, hogy kitől kap visszajelzéseket. Az mindenesetre biztos, hogy külső reakció nélkül el tud az ember bizonytalanodni.
Többször is említettétek, hogy a szakma nagyon összefonódik a lelkületetekkel. Mi az, amiben színészként a legjobban érzitek magatokat?
Timi: – Én két végletet érzek. Nagyon szeretem, ha drámai szerepet kapok. Csehovot mindig várom. Igaz, ő is a komédia felé húzott, de igen tragikus női sorsokat is alkotott. Nem sok szerző írt jó női szerepeket, de Csehov igen. Azokba érzelmileg is bele tudok merülni, azért érzem jól magam benne. A másik pedig, amikor hülyéskedni lehet. Ez a másik véglet, mégis nagyon élvezem. Az égig érő fában a boszorkány szerepében féktelenül el lehet merülni, és hülyeségeket csinálni. Olyan dolgokat, ami már bőven túlhaladja a józan észt, amikor teljesen mást lehet csinálni, mint a valóságban, ott a szabadság van e téren.
Máté: – Abban a szerepben érzem legjobban magamat, amikor teljes biztonságérzetben lehetek, amikor teljesen az enyém az, amit csinálok. Olyankor nem a mondat van, hanem én vagyok. Ha egy helyzetben nem szerepet játszom, hanem mintha ténylegesen én lennék az adott karakter, az nagyon jó. Persze ez egy színész életében nagyon ritkán jön össze. Amikor ez sikerül, az fantasztikus dolog, hiszen akkor tényleg azon a helyen vagy, abban a karakterben, ami a színpadon megjelenik. Olyankor nincs hiba, hiszen maga az esetleges hiba is saját, már nem játékként éled meg. A monodrámámnál éreztem azt, hogy a nézők számára sikerült annyira megteremtenem a pillanat élményét, hogy az egyik kérdésemnél a nézők válaszokat mondtak be, pedig nem kellett volna. Annyira hitelesnek élték meg, hogy késztetést éreztek a visszakommunikálásra. Tulajdonképpen elhitettem velük bizonyos értelemben, hogy ez most történik.
Volt olyan, hogy megbélyegeztek benneteket, hogy csak színészkedtek?
Timi: – Amikor nem ismer valaki, akkor akadnak olyan reakciók, de nem jellemző. Szerintem mi soha nem voltunk azok a nagy művészalkatok, akik fölvették ezeket a malőröket a privát életben, amire úgy lehetne tekinteni, hogy színészkedés.
Máté: – Éreztem mindkét oldalt. Éreztem azt is, hogy valaki szereti, meg rajong azért, hogy színészek vagyunk, meg éreztem azt is, hogy azt érzékelik, mintha színészkednék, de ez a ritkább. Eleve a magánéletben nem arra törekszem, hogy valamit, valakit eljátsszak. A színpadon gyakorlom, de az oda is való. Ott viszont csinálni kell, de tudjuk: gyakorlat teszi a mestert!
******
A zentai BeeHome Közösségi Ház Példakép(p) című nyilvános beszélgetéssorozata az Adai Színtársulat Kulturális Egyesület, az Intellektus Civil Szervezet és a TM-People International Kft. szervezésében, a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Zenta Község Önkormányzata és Zenta Község Ifjúsági Tanácsa támogatásával valósul meg.
