2024. március 29., péntek

Eladom a gyerekem…

…olvasni egyre több helyen, és mielőtt meghűl bennünk a vér, hogy hova jutottunk, az olvasást folytatva azonnal kiderül, hogy a környezetünkben mégsem ennyire elvetemültek a szülők, hiszen csak a gyerek kinőtt ruháitól, használt játékaitól szeretnének megszabadulni. Vannak, akik mindent eladnak, mások mindent őrizgetnek, és akadnak a gyűjtögetős típusok is, akik még az értelmes dolgokon felül is minden kacatot bedobozolnak, és sutty, a padlásra, hiszen jó lesz az még valamire. Aztán vannak közöttünk olyanok is, akik a spórolás és a környezetvédelem nevében millió értelmetlen dolgot kézműveskednek, ajándékot és csomagolást gyártanak szemétből. Azonban – mint mindent – a környezetünk védelmét is érdemes átgondoltan és ésszel próbálni megvalósítani. Egyrészt, hogy védjük Földünket, másrészt pedig, hogy elindítsuk a felnövekvő generációt azon az úton, amely tisztelettel tekint önmagára és az őt körülvevő világra. Hiszen a gyerekek sokat tanulnak abból, amit tőlünk látnak.

Olvastam nemrégiben, hogy használati tárgyaink nyolcvan százaléka teljesen felesleges. Lehet, hogy a szám nem pontos, és egyéni igény is, kinek mire van szüksége… de mindenképp elgondolkodtató. Valójában azt jelenti, hogy mindenki felemészt nem kevés időt, energiát és pénzt, amelyet felhasználhatna másra… Például a gyerekeivel vagy a szomszéd gyerekekkel, unokahugikkal való tartalmas időtöltésre. Ezzel máris eljutottunk oda, hogy miért lenne a társadalmunk békésebb, kedvesebb, emberibb, ha az ember lemondana a harácsolásról. Ha nem lenne annyi tárgyunk, akkor takarítani sem kellene annyit, rendszerezni, pakolászni, helyet találni neki újabb tárolók és polcrendszerek képében, amelyeket meg kell venni. Időt, energiát spórolhatunk, a fejünk nem lenne tele a „hova is tegyem a megörökölt hat feketekávéscsésze-készletet, amelyből kettőt soha nem használtak a szörnyű kinézete miatt, a többi meg hiányos és csempe” problémájával. Ehelyett valóban több esélyünk lenne a gyerekeinkkel derűsen, nyugodtan társasozni, vagy beszélgetni a lehulló levelek színeiről, nem kellene őket folyton arra ösztökélni, hogy pakoljanak össze a szobájukban. Megspórolnánk a napi veszekedést, rossz hangulatot a családban.

Ugyanez az iskolában is megvalósítható lenne, nemhiába ismert a kevesebb több elve. Nem könnyű feladat az áttérés, mert a mi fejünkben sem biztos, hogy tisztázódtak ezek a gondolatok, és közben a felnövekvő fiatalságot környezettudatos gondolkodású, megfontolt cselekedetű személyekké kellene nevelnünk. Válogassunk a megtanulandó anyagból és anyagban. Ha úgy látjuk, hogy a vers, amely a tankönyvben van, nem a legideálisabb, keressünk másikat. Ne azon felül, hanem a helyett, esetleg összevonva néhányat, cseréljük le egy igazán megfelelővel. Ne tervezzünk egy napra, egy órára túl sok mindent – ha rend van a fejekben, akkor rend lesz az osztályteremben is. A legtöbb tanteremben nálunk még vannak táblák – használjuk! Nem kell pazarolni a fénymásolásra mindig a papírt, egy vázlat a táblára is felkerülhet. Csak arra figyeljünk, hogy vannak írásnehézséggel küzdő gyerekek, nekik segítsünk abban, hogy használható vázlattal menjenek haza. Ne kapjunk mindig másba, egy tanítási órán bőven elég kisiskolás korban egy tankönyvet használni. Ha van másik, akkor azt egy másik órán vegyük elő. Megkeverjük a gyerekeket, és amíg azon jár az esze, hogy melyik könyvben is van melyik feladat, nem tud arra koncentrálni, hogy egy deciméter az tíz centi.

Ebben az esetben is, mint olyan sok minden másban, a gyerekek elsősorban a mintát követik. A szülői viselkedés, valamint a környezetükben élő kulcsfontosságú személyek viselkedése (tanítók, tanárok, edzők) a példaértékű, és ha nem is máról holnapra, de idővel szépen beépül a gyerekek személyiségébe, amiben él. Kicsit olyan ez, mint amit Vekerdy tanár úrtól tanultam (Vekerdy Tamás neves gyerekpszichológus, a Waldorf-iskolák magyarországi elterjedése az ő nevéhez is fűződik): kicsi korban a gyerekektől nem várható el igazán a rendrakás. Ezért a szülővel együtt pakolva is nagyjából az a helyzet áll elő, hogy én hármat fölrakok a polcra, ő kettőt levesz – rend pedig azért lesz, mert én vagyok a gyorsabb.

A gyerek először eldobja majd a papírzsepit, akkor az utcán anya lehajol, és fölveszi, keresnek egy szemetest, a gyerek két kézzel belekapaszkodik, beledugja a fejét, és belenyomja a rohadt banánhéj alá a zsebkendőjét (közben az anyját az ájulás kerülgeti), majd útközben még felszednek öt csipszestasakot, két cigarettacsikket és majdnem egy eldobott rágót is, hogy alkalmas pillanatban ismét bele lehessen hajolni a szemeteskukába. Közben beszélgetünk arról hogy milyen szép tiszta lenne a környezetünk, ha senki soha nem dobálná szét a szemetét.

Környezetünk védelme persze nemcsak azon múlik, hogy a kiürült műanyag palackot a megfelelő helyre visszük, hanem azon is, hogy szerényebben élünk, kevesebbet használunk, vásárolunk. Nem harácsolunk. Az óvodai-iskolai környezettudatos nevelés hatékonysága is elsősorban az óvónők-tanítónők-tanárok viselkedésén múlik. A média rendszeresen beszámol a Föld veszélyeztetett helyzetéről, nagyon szorít bennünket az idő, hogy átértékeljük a környezetünkhöz való viszonyulásunkat. A személyes példamutatás pedig az egyik legerősebb szocializációs lehetőség a gyerekek számára, akár a szüleik, akár a szomszédaik, akár a tanítóik vagyunk.