Hová lett a mi Bács-Bodrog vármegyénk?

Mák Ferenc

2018. október 28., 20:23 >> 2018. október 28., 21:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A Rubicon című történelmi magazin Vármegyék – 1000 éves intézményrendszer című, a magyar vármegye-rendszer kialakulásával és történelmi fejlődésével foglalkozó, 2018. évi 3–4. számának olvasását követően mélységes-mély csönd támadt a lelkemben. Valami olyasféle némaság, mint ami a jeles folyóiratban szeretett vármegyémet, a Délvidéken oly sok tragédiát és megpróbáltatást megélt Bács-Bodrog vármegyét – a bánságok, a vajdaságok, a székek és a szabad királyi városok tengerében – övezi.

A magyar királyok által közigazgatási és jogszolgáltatási szempontok alapján létrehozott – olykor birtok- és birodalom-védelmi érdekeket is érvényesítő –, a köznemesi, később a polgári igényeknek is megfelelő vármegye-rendszeren belül valahol elveszett a magyar történelem végvidékének egyik meghatározó színfoltja, a Szent Pál oltalma alatt fölvirágzó Bácsország. Pedig a tiszai átkelőinél valaha honfoglaló vezéreink seregei jártak, később királyi és főúri katonák vonultak a déli határainkat fenyegető idegen hordák ellen, hol győztes, hol vesztes csaták hősei lépték a szélesen elterülő rónaság beláthatatlan térségeit, s ha kellett, a haza védelmében meghaltak a bácskai rögön. Voltak a vidéknek istentől áldott, bölcs kolostorai, országgyűléseknek otthont adó várai, a nemzeti fölemelkedés hatalmas munkájában szép feladatot vállaló iskolái és kulturális intézményei. S most látnom kell, Bács-Bodrog vármegye a kései számvetés során a bölcsek mérlegén valamiért könnyűnek találtatott.

Igaz, jeles történetírónk, Dudás Gyula Bács-Bodrogh vármegye régészet emlékei (1886) című korai művében határozottan rámutatott: „Meg kell vallanunk, Bács-Bodrogh vármegye nem tartozik azon szerencsés területek közé, amelyeknek a múltban átélt eseményekre vonatkozó régészeti és történeti emlékeit a századok vihara megkímélte, de azon vidékek sorában sem foglalhat helyet, melyek egykor kiváló szerepre voltak hivatva.” Ám e szigorú megállapítást követően ő is kiemelte: a táj magán viseli a „Tisza-Dunaköz” tragikus történelmének minden sajátosságát, a római kultúra áldásaitól, a török pusztítás halálos csöndjén át a XVIII. századi, és az azt követő nemzeti újjászületés valamennyi dicső cselekedetéig, s az ókori feliratos kövektől, a római (vagy rómainak vélt) sáncokon át, a bácsi várig, annak Szent Antal-kápolnájáig hosszan sorolja számba vehető középkori értékeinket. Jóllehet, a végső számvetés mégsem igazán kedvező a számunkra, könyve végén a történész Dudás Gyula ugyanis megjegyezte: csakis rajtunk múlik, hogy történelmi emlékeink az idők homályából végre a napvilágra kerüljenek, s a kései korok előtt igazolják érdemi részvételünket nemeztünk sorsának alakításában.

S miközben a történész súlyos szavait mérlegelem, a zentai Vajdasági Magyar Művelődési Intézet megbízásából dr. Zsiga Attila szegedi kartográfus készítette, s a Magyar Nemzeti Tanács által megjelentetett, adatokban kimeríthetetlenül gazdag és színes Délvidék–Vajdaság térképet nézem, s már a szomszédsági meghatározottság is lenyűgöz: Bács-Bodrog vármegye örökösét, a Bácskaságot keleten a Temesvár központú, egykori Temesi Bánság, délen a Péterváradi vár és az Al-Duna királyi erődrendszerének része, nyugaton Szlavónország határolja, ami önmagában is jelzi a vidék történelmi jelentőségét. Mi, a kései utókor egykori kolostorok néhol beomlott, másutt gondosan megőrzött termeiben a középkori kultúra emlékeit, kegyhelyeinken az áhítat ünnepeit, viseleteinkben a régiek álmait őrizzük „csupán”. Százados kisebbségi sorsunkból eredően arasznyi ideje ismerjük csak az 1697-ben megvívott zentai csata történetét, mint ahogyan csak az utóbbi évtizedekben viszünk virágot az 1848–1849-es szabadságharc hőseinek sírjára, a csaták emlékhelyeire is. Molnár Tibor A bácskai Tisza mente I. világháborús hősi halottai (2015) című munkája – aktualitását is méltányolva – különös, kivételes értéke történetírásunknak.

De mindezzel együtt is, hol vannak az elődök gondjait idéző emlékeink? Hol vannak a lélek belső tereit megelevenítő hagyományaink részletei? Közösségi emlékeink nagy része elveszett az üldöztetésünk során, s legjobb esetben is néhány generáció örömei és fájdalmai élnek még a zsigereinkben. Századok múltán posvánnyá vált a Ferenc-csatorna, melyen egykor élénk gabona-kereskedés folyt, s eltűntek a kastélyok, amelyeknek termeiben kiművelt fők a vármegye sorsáról döntöttek. Kiss József csatornáján Molter Károly a Tibold Márton című regényének hősei sétahajózás közben nem kisebb büszkeséggel és öntudattal tartották fejük fölé a napernyőt, mint ahogyan tartották azt a távoli, ünnepelt vidékek vándorai az alpesi tengerszemek hullámain suhanva. Hogy az Óbecse–Bácsföldvár közötti kunhalom (vagy kurgán?) eredete a táj lakója szerint Kinizsi Pál nevéhez fűződik, ma már kevesen tudják.

A legenda szerint ugyanis Hunyadi János hőse a déli határszélen vívott háborúkból Budára menet ott, azon a helyen megpihent, és a csizmájából kiszórta az útja során összeszedett rögöket. Ilyen, és ehhez hasonló történetekből áll össze a vidék legendája és történelme. A zombori Vármegyeháza történelmi szerepe ma már legfeljebb Papp Dániel műveiben él tovább, holott szerepének és jelentőségének minden részlete ott rejtőzködik a korabeli hírlapok porlepte borítói között. Csak hát erő, elhatározás és szándék kell az elfeledett értékek föltárásához. Egy dolog azonban egészen bizonyos: Bács-Bodrog vármegye és a vidék történetét nem a fővárosi műhelyekben fogják megírni.

 


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége