Anyus, csak nyugalom, ne izgasd fel magad. Tudod, a szíved... Az élet ennyire kegyetlen, mit is tehetnénk? – forgolódott tétova tehetetlenséggel a szobában a férje. A heverőre, a testes fotelekre, minden szekrényre, horgolt terítőkre, polcokon mosolygó kis porcelánfigurákra rázuhant a csönd, februári fagy kaparászta az ablakot.
– Anyus, ezt el kell fogadni – halkult a férfi hangja. De az asszony nem akart elfogadni semmit, se a csöndet, se február átkozott hidegét, se a panelház mellett süvítő, panelutca jégbordás járdáin csúszkáló szelet. De leginkább a betűket nem, amiket a távirat papírjára nyomtattak 1987 telén, és a kegyetlenül kunkorodó mondatokat – Sajnálattal közöljünk, hogy édesanyám, G. Szabó Lászlóné váratlanul elhunyt. Temetése… Időpont… Helyszín...
De ezt már ki sem tudta olvasni. Mellkasát két ököllel ütötte, verte a döbbenet, tüdejében megszorult a levegő, ujjait táncra hívta az ideg, lábából, karjából halkan, hogy senkit meg ne zavarjon, kicsordult minden erő.
– Hagyj most magamra – motyogta, és átkarolta néhai G. Szabó Lászlónét, született Szűcs Teréziát, maga mellé ültette, és egyetlen ráncot sem látott az arcán. A heverőn Terike ült, kisiskolás nővére, és a nagykőrösi ház melegéről beszélt hozzá kemény akaratú apjukról, Szűcs Dénes gazdálkodóról, ki mindig hetykén feszített a lovas kocsi bakján, büszkén kiabált rá az út mellől integetőkre: két szép lányomat, Tecát és Icát viszem a földekre, fejünk fölött nevet a Nap, kövér gabonát arasson minden kedves szomszéd, bográcsban fortyog már a lebbencsleves.
– Hát igen, a háborút is átvészeltük, a te urad legalább épen, egészségben tért haza, nem halott lélekkel, búsan, komoran – beszélt Teri, és már a zakatoló mozdony hangjára figyeltek, a vasutat dicsérték, hiszen kenyeret adott Terinek, az urának, az egész családnak. Igen, kenyeret, így mondta Teri. Munka helyett szolgálatot említett, nevetéskor eltakarta a száját, mint aki attól fél, elszökik az a kevés öröm, ami egy gazdaságot megroppantó világválságon, ugatós ágyukat, lánctalpon dübörgő tankokat hadrendbe állító háborún, kuláklistázáson, padlást söprő, parasztot kifosztó Rákosi-rendszeren, elsiratott-elhallgatott forradalmon, téeszesítésen átgyalogolt magyar asszonynak jár két gyerek, tengernyi gond, ezer hajnali ébredés, ezer álmatlan éjszaka után.
– Meghalt. Teri meghalt, egyetlen testvérem sem maradt – állt föl a fotelból anyus, hatvanöt éve öregedő, konzervgyár udvarán hőségben, fagyban évtizedeken át kínzott csontjaiban szikrázott a fájdalom.
– De hát mi történhetett? Teri olyan erős asszony... – törölte kézfejével a könnyet a szeméből, és észre sem vette, hogy már az előszobában botorkál.
– Nagyon szép az unokád, hetyke legény lesz belőle, majd meglátod. De te is jobban vigyázhatnál magadra, meddig szívod még azt a büdös bagót? – hallotta Teri hangját. Félegyházi ház előszobájában ültek, zománcos tálba darabolták a babot.
– Tejfölös zöldbableves lesz ebédre, hát istenem, a fiad mindig azt enne, ha nálunk jártok – nevetgélt Teri, a kertben zöldség, répa duzzadt a földben, forró lében ázott a konyhában a paprikáshoz kopasztott csirke.
– Gyönyörű koszorút veszünk a temetésre, arany betűvel világítson rajta minden szó – mondta apusnak, amikor a konyhához ért, majd hörgés buggyant ki a száját, fényét veszítette tekintete, és amikor a padlóra zuhant, ujjai kávéspoharat markoltak.
– Gyors halál volt, nem szenvedett, ez vigasztalhatja az urat. Talán valami sokk érhette, meg front is van. Gyenge volt a néni szíve, ugye tetszettek tudni? – mondta apusnak a mentős.
– Igen, valami sokk, meg a front... – markolta a konyhaszekrényt apus, és a párás panelablakon keresztül a felhőket bámulta. Két ló húzta kocsi döcögött rajtuk, pödrött bajszú parasztember ült a bakon, mögötte meg a két szép Szűcs lány, Teréz és Ilonka énekelte bele örömét a szélbe. Dalukat mosolyogva tapsolták meg az angyalok.
