„A nemzetnek nincsen elvesztegetni való ideje”

A Vajdasági Magyar Szövetség hagyományos, az 1956-os forradalom, illetve a forradalom egykori hőseinek, áldozatainak emlékére szervezett központi ünnepségének keretében Szabadkán, a Jadran Színpadon tegnap Wischer Johann rendezésében a Zentai Magyar Kamaraszínház bemutatta A szabadság lángjai című előadást. Ezt megelőzően prof. dr. Kásler Miklós, Magyarország emberi erőforrások minisztere és Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke mondtak alkalmi beszédet.

Az idő mindig kiforogja a magáét, pontosabban nincs az a titkos dolog, amit az idő ki nem forogna – kezdte ünnepi beszédét Pásztor István, rámutatván: „Az idő segít abban, hogy ne veszítsük szem elől a célokat, hogy újra és újra talpra tudjunk állni, hogy sem személyes kudarcaink, sem közösségi szinten kialakuló csalódásaink, sem nemzeti tragédiáink és a bennünket ért igazságtalanságok ne vegyék el a hitünket, meggyőződésünket és józan ítélőképességünket. Ilyen szempontból a nemzeti ünnepek olyan kivételes napok, amelyek kimerevítik a pillanatot, az emlékezés erejével megállítják az időt.”

1956 nem befejezett folyamat, sem a nemzet keretei között, de különösen nem szélesebb kontextusban – emelte ki beszédének folytatásában Pásztor István, majd felidézte, hogy a forradalom lényege és természete az elmúlt 62 évben számos átalakulás tárgya – vagy áldozata – volt, és megannyi, egymástól esetenként igencsak eltérő érzést vagy eseményt generált.

A DÖNTÉSSZABADSÁG SZENT

– Emlékszünk még arra, amikor ellenforradalomnak nevezték a magyar 56-ot. És arra is emlékszünk, micsoda döbbenet vette körül Pozsgai Imrét, amikor élő egyenesben bejelentette, forradalom volt az mégiscsak. Aztán emlékszünk felemelő ünnepekre, de arra is, amit az 50. évforduló hozott magával, amikor a szabadság nevében gumilövedékkel lőtték azonosító nélküli rendőrök a tömeget. Magyarok a magyarokat, megkérdőjelezve a szabadságot, a demokráciát, a jogállamiságot, vagyis az alapokat. Abban az évben, 2006-ban készült el a palicsi Nagy parkban az emlékmű. Azzal kapcsolatban is sokféle nézőpont van, hogy miért ünnepünk nekünk, vajdasági magyaroknak 56; vagy miért csak 2006 óta. Ezért jó, hogy az idő kiforogja a magáét. Mert az elmúlt tizenkét évben a kegyelet elhelyezett virágai és a főhajtások azt mutatják, hogy csak azok nem látják a szabadság felfelé törekvő, de felszállni mégsem tudó, tehát 56 tragikumát kifejező jelképének az emlékművét, akik mindenhol döglött madarakat látnak. Meggyőződésem, hogy egyre kevesebben vannak – fogalmazott Pásztor István a központi ünnepségen, amelyen közéleti személyiségek, hatalmi és egyéb tisztségviselők, egyházi méltóságok, valamint Magyarország diplomáciai képviselői vettek részt.

A VMSZ elnöke a folytatásban Szabó Magdát idézte, kiemelvén, hogy amikor a történelmet kutatjuk, számos személyes tragédiába, sorsba futunk bele. Mint kifejtette, ettől nem kell és nem lehet menekülni, de a nemzet nagy pillanataihoz, legyenek azok tragikusak vagy sorsfordítóan szépek, szükséges a távlat, egyébként előbb-utóbb nem marad más, mint a csizmán a sár, a sértettség, a gyűlölet, a kicsinyesség.

Pásztor István az európai politika és politikai vezetők magatartásának vonatkozásában tetten érhető visszásságokra, illetve képmutatásra is rámutatott alkalmi beszédében.

– Amikor mostanában a nagy és erős európai országok kioktatását, fölényes és lenéző mondatait hallgatjuk, olyan érzésünk támadhat, mintha nem is európai ország lenne anyaországunk, mintha hírből sem ismernénk a jogállamiság fogalmát, mintha ismeretlen lenne a lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok előtt a keresztényi együttérzés fogalma. A magyar nemzet tagjai 2015 óta számtalanszor hallhatták, miként fogadták tárt karokkal az 56-os menekülteket a nyugati országok. De egyetlen mondatot sem hallottunk arról, hogy miért került sor 56-ra. A huszonegyedik századi összeurópai birodalmat létrehozni szándékozók emlékezete, tudása megáll 56-nál, és eszük ágában sincs beismerni, hogy a II. világháború végén meghozott paktumok hatvan évet elraboltak a kelet-európai népektől, és egyebek mellett 56-ot is eredményezték. Nem túlzás azt állítani, hogy a magyarok, akárcsak a többi, a keleti blokkba kényszerített és a nyugati prosperitás oltárán hatvan évre feláldozott ország népei a bőrükön tapasztalták azt, amikor megszűnik az ország függetlensége. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy eszük ágában sincs az európaiság oltárán újabb áldozatot hozni. Elég volt az, hogy hatvan évet elvettek tőlük azok, akik újfent ugyanazt a nótát fújják, saját elképzeléseik és érdekeik mentén. A történelem tárgyalások és döntések sorozata, amelyeknek következményei évtizedekre, évszázadokra meghatározzák a világot. Európában az egyensúlyt az a megkérdőjelezhetetlen konszenzus tartotta meg, ami mára az olyan magasztos szavakból, mint a szabadság, a jogállam, a menekültjog, ijesztő monstrummá zabálta magát. Ezt forogta ki magából az idő. Mert az Unió alapító atyái helyébe, akik egységes, egymásra odafigyelő, egyenrangúságra és partnerségre törekvő Európát akartak, olyanok kerültek, akik számára a történelem úgy számítódik, ahogyan az ő kedvük és érdekük tartja – hallhatták az egybegyűltek.

A magyar 56 a szabadságról, az emberi életről, a döntés jogáról szól – fejezte be alkalmi beszédét Pásztor István, kiemelvén: „Arról, hogy minden nemzetnek jogában áll szabadon dönteni arról, miként kíván élni. Arról szól, hogy ne diktálhassanak nagyhatalmak, idegen erők, és ne állomásozzanak idegen csapatok az országban. A magyar 56 arra tanít, hogy vannak pillanatok, amikor a hazát kell minden elé helyezni, amikor nem lehetséges ideológia mentén jobbra vagy balra állni, amikor csakis a haza mellé, a nemzet mellé szabad és kell, kötelező állni.”

SOHA NEM HÓDOLTAK BE

A magyar nemzet összetartását mi sem bizonyítja ékesebben, mint az, hogy 1956-ról határon innen és túl egyaránt megemlékeznek – emelte ki alkalmi beszédében prof. dr. Kásler Miklós, Magyarország emberi erőforrások minisztere, majd a nemzet erejét hangsúlyozta, mondván, hogy a magyarságot senkinek nem sikerült megtörnie, a nemzet senki előtt nem hódolt be, senkinek nem vált a csatlósává. Ez, értékelése szerint, a magyar identitás erejének és a keresztény értékek tiszteletben tartásának tulajdonítható, ugyanúgy, mint az, hogy a magyarság fenn tudott maradni a Kárpát-medencében.

– A magyarságban annyira erősen gyökerezik az embertársai iránti tisztelet és szeretet, hogy a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus nem hódíthatott volna teret, ha nem kényszerítik rá. A magyarság nem tűrte sokáig a láncokat, honfitársaink tízezrei áldozták fel életüket hazájukért és az egész magyar nemzetért. Ennek köszönhetően maradtunk meg, maradtunk erősek, határainkon belül és kívül. A magyarság sorsa a Délvidéken különösen nehéz volt a történelem folyamán, ám a Délvidék is állta a történelem csapásait. Önök és őseik megszenvedték Trianont, Tito partizánjait, majd a jugoszláv sovinizmust és a délszláv állam szétesését, nem egy esetben még az anyaország politikai vezetői is elfordultak Önöktől. Ma mégis itt vannak, büszke magyarként. Nem veszítették el identitásukat és hitüket embertársaikban, illetve magyarságukban. Ma az egyik legerősebb magyar közösséget alkotják – osztotta meg gondolatait hallgatóságával Kásler Miklós.

A rendezvény díszvendége a folytatásban a szerb–magyar kapcsolatokat méltatta, kiemelvén, hogy a vajdasági magyarság, illetve politikai képviselőinek hathatós hozzájárulása nélkül ezek nem lehetnének történelmien jók. Az erős, a hagyományos értékeken alapuló Európa megerősítése közös cél, úgy a szerbségé, mint a magyarságé – tette hozzá Kásler Miklós, csodálatának adva hangot, amiért a szerb és a magyar nemzet képes volt felülkerekedni az egymás kapcsolatait terhelő történelmi sérelmeken, végül pedig arról biztosította az egybegyűlteket, hogy amíg olyan kormány áll Magyarország élén, amely a világon élő összes magyart képviselni kívánja, a délvidéki magyarság teljes bizalommal fordulhat az anyaországhoz, és mindig számíthat a támogatására.