Elsős gimnazistáimmal úgy szoktam kezdeni a munkát, ismerkedést, hogy felírom a következő idézetet a táblára: „A lábmegemelés az irodalom élvezetének első feltétele.” Ez a mondat Italo Calvino egyik regényének legelején olvasható, ahol arról ír, hogy milyen előkészületek kellenek ahhoz, hogy az ember bele tudjon merülni az olvasásba. Leírja többek között, hogy nagyon fontos kényelembe helyezkedni, és feltenni a lábunkat.
Miután felírom a táblára a mondatot, megkérem őket, hogy írják be a füzetük legelső lapjára, mert ez lesz a négyéves közös munkánk, azaz az irodalomórák mottója. Ezután megkérdezem, hogy mit gondolnak, mit jelent ez a mondat. Leginkább azt szokták mondani, hogy az irodalommal való foglalkozáshoz fel kell emelni a lábat, azaz meg kell mozdulni, tenni kell valamit, ki kell mozdulni a komfortzónánkból. Miután megbeszéljük ezt az értelmezést, fel szoktam hívni a figyelmüket az élvezet szóra. A szerző ugyanis az irodalom élvezetéről beszél. Nem a vele való munkáról. Ilyenkor már általában fel szokott merülni – igaz, csak óvatosan –, hogy esetleg nem arról van-e szó, hogy feltesszük a lábunkat olvasás közben.
Ekkor szoktam elkezdeni beszélni arról, hogy azért olvasunk, mert olvasni jó, mert az élvezetes tevékenység. Az irodalomórákon tehát – ebből következően – mindenki jól érzi magát, mert ha nem, akkor valami alapvető hibát követünk el, olyasmit csinálunk, aminek az irodalomhoz nem sok köze van. Elmondom, hogy nekem az a feladatom és célom, hogy ezeket az órákat élvezzék, hiszen magának az irodalomnak ez a célja és feladata. (Van persze olyan irodalmi mű, amely ráébreszti az olvasót bizonyos kellemetlen, sőt szörnyű tényekre, amelyekkel foglalkozni nem feltétlenül élvezetes, de első órán még erről nem szoktam beszélni…) Meglepő állítás, hogy egy tanárnak az az elképzelése az óráiról, hogy azt a diákok élvezik, bár azt gondolom, a tanulás önmagában szintén élvezetes, hiszen az ember eredendően kíváncsi, és tudásvággyal születik. Az a megdöbbentő, hogy az iskolai oktatás már olyan régóta a megfélemlítés eszközével él, és unalmas módon próbál rengeteg felesleges anyagot a diákok fejébe erőltetni, hogy ezt tartjuk természetesnek, és nem háborodunk fel ezen a nyilvánvaló abszurditáson. Tehát, miután elmondom, hogy remélhetőleg élvezni fogjuk ezeket az órákat, felhívom a figyelmüket arra, hogy Calvino szerint csak akkor élvezhetjük, ha feltesszük a lábunkat. Ilyenkor néha van, aki gyorsan felteszi a lábát a padra, amire én elmondom, hogy engem ez sem zavar, én is fel szoktam tenni néha órán, de a mi esetünkben adhatunk ennek a gondolatnak egy szimbolikus jelentést is. Ez pedig abból eredhet, hogy a láb megemelése azt jelenti, hogy kényelembe helyezzük magunkat, elengedjük magunkat, ellazulunk. Az irodalmat nem lehet feszülten, görcsben élvezni. El kell, hogy lazuljanak, el kell, hogy engedjék magukat ahhoz, hogy élvezni tudják a szövegeket, amelyekkel foglalkozunk. Végül tehát elmondom, hogy az irodalomórákon nem lesz mitől félniük, én nem fogok váratlanul számon kérni, nem célom senkinek a megalázása, és ritkán van jó és rossz válasz, hiszen egy szöveget mindenki a saját belső világa alapján tud értelmezni, tehát nincs mitől tartani.
Azt hiszem, eddig még mindig sikerült, hogy ez az alapelv végig megmaradjon a négy év alatt. Ebben az ellazult lelkiállapotban lehet valóban elgondolkodni egy-egy témán, amelyet az olvasott szövegek felvetnek. Ilyen módon élhetik meg a diákok azt, hogy megszólítják őket a szövegek, vagy egymás gondolatai ébresztenek bennünk újabb felismeréseket. Azt tapasztalom, hogy az ilyen légkörű órákon lehetnek olyan élményeik irodalmi szövegekkel való munka során, aminek köszönhetően önálló olvasókká válnak.
