Idén nyáron jelent meg Magyarországon egy kormányhatározat, amely szerint átépítenék a Parlament közelében lévő Vértanúk terét. A tervek szerint rekonstruálnák azt a szobrot, amely 1934 és 1945 között állt a téren, és az 1919-es vörösterror áldozatainak állított emléket. Ez azonban azzal jár, hogy a jelenleg itt álló Nagy Imre-szobrot eltávolítják. Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin és a Nagy Imre Társaság tiltakozott a tervezett intézkedés ellen, ami érthető, de hozzá kell tenni, hogy a szobrot nem döntik le, nem semmisítik meg, hanem új helyet kap, az eddigi tervek szerint a Jászai Mari téren. Sajnos azonban a szobor eltávolításának ügye újból felmelegítette azt a vitát, ami a rendszerváltás óta már jó néhányszor fellángolt Nagy Imre személye körül. Különösen a szélsőjobboldali sajtóorgánumok ágálnak a forradalom miniszterelnöke ellen, kidomborítva a politikus kommunista múltját. Szávay István jobbikos parlamenti képviselő egyenesen odáig ment egy parlamenti felszólalásában, hogy „moszkovita gazembernek” nevezte Nagyot, és kijelentette, hogy a szobornak a kommunista szoborparkban lenne a helye, ott ahol az a negyvenkét köztéri szobor is található, amelyeket a rendszerváltáskor távolítottak el Budapest utcáiról.
És miért pont most hozakodtam elő a szobor ügyével és a körülötte kialakult vitával? Azért, mert ma, október 23-án különösen fontos feltenni a kérdést, hogy kire, kikre emlékezzünk, kik előtt hajtsunk fejet, kiket tiszteljünk nemzeti ünnepünkön. Nagy Imre előtt hajoljunk meg, aki valóban meggyőződéses kommunista volt, de az események hatására végül mégis a forradalom és a nemzet ügye mellé állt, vagy a pesti srácok előtt, akik puskával és „Molotov-koktéllal” a kezükben szálltak szembe a szovjet tankok ellen? A Petőfi Kör tagjait tiszteljük, akik olyan vitaköröket szerveztek, ahol hosszú idő után ismét beszélni lehetett az ország gondjairól, de mindvégig a párt keretei között maradtak, vagy a Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ), amely a párttól független szervezetként jött létre, és fiatal tagjait, akik demokratikus változásokat, és a szovjet csapatok távozását követelték? Ha elolvassuk az 1956-os forradalom történetét, rájövünk, nem érdemes válaszolnunk ezekre a kérdésekre.
Rákosi Mátyásnak, „Sztálin legjobb magyar tanítványának” totális diktatúrája idején szinte az egész magyar társadalom megismerte az állami terrort. Csak 1950 és 1953 között egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, és minden második ember ellen vádat is emeltek. Háromszázezer embert internáltak, főleg módosabb földbirtokosokat, korábbi állami alkalmazottakat és gyártulajdonosokat. De a leghűségesebb párttagok sem érezhették magukat biztonságban. Gondoljunk csak Rajk László koncepciós perére, amelyre csak azért került sor, mert Rákosi féltékeny volt Rajk párton belüli népszerűségére. A diktatúra szorításából 1956-ra elege volt a csepeli munkásnak, az alföldi földművesnek, a bölcsészhallgató egyetemistának és a párttagnak is, aki őszintén hitt a marxista tanokban. Ezért a sztálini terror elleni forradalom, és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharc széles tömegeket tudott megmozgatni. 56 ügye mellett ott találjuk a marxista filozófus Lukács Györgyöt, a szociáldemokrata Kéthly Annát, a kisgazda Tildy Zoltánt ugyanúgy, mint a kérlelhetetlen antikommunista Mindszenty József bíborost és Pongrácz Gergelyt, a Corvin közi felkelőcsoport parancsnokát. Határon túli magyarként, hozzá kell tenni, hogy a trianoni határokon kívül rekedt nemzetrészek sem maradtak közömbösek. A forradalmárok között ott találjuk a temerini Sörös Imre és a zentai Rajki Márton nevét is. Ennek a széles körű nemzeti összefogásnak köszönhető, hogy sikerült az akkori világ egyik legnagyobb és legmodernebb hadseregét rövid időre távozásra bírni, és ha csak néhány napra is, de kivívni Magyarország függetlenségét, kihirdetni semlegességét, és helyreállítani az 1947-ben megszűnt demokratikus berendezkedést. Kádár János és Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya csak a Szovjetunió tizenhat hadosztálya és kétezer harckocsija segítségével tudta megszerezni a hatalmat és restaurálni az egypárti diktatúrát.
1956 ebben a tekintetben sokban hasonlít 1848-hoz. Ha megnézzük a százhetven évvel ezelőtti események hőseit, az ő életútjuk is merőben különbözik, és a politikai eszmék is sokszor összeegyeztethetetlenek. Petőfi például radikális köztársaságpárti volt, aki versben azt követelte: „Akasszátok fel a királyokat!” Ezzel szemben Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke, még a siralomházban is kijelentette: „Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez.” Közismert, hogy Széchenyi a „legnagyobb magyar” és Kossuth Lajos ádáz politikai ellenfelei voltak egymásnak, akik mindketten Magyarország polgári átalakulását szerették volna elérni, más-más módszerrel. Széchenyi lassú gazdasági fejlődéssel, Kossuth gyors politikai átalakulással szerette volna előmozdítani hazája fejlődését. Mégis mivel mindannyian előrevitték a magyar szabadság ügyét, ma megférnek Petőfi, Batthyány, Széchenyi és Kossuth szobrai, emléktáblái, a róluk elnevezett utcák és terek egymás mellett. Lehet, hogy egy-egy szereplő számunkra szimpatikusabb mint a másik. Van akinek a politikai eszméi sokkal közelebb állnak hozzánk, mint a többieké, de mindannyian 1848 hősei. Éppen így kell tekintenünk az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevőire is, mert ahogy Gosztonyi Péter, 56-os forradalmár, történész mondta:
„56-ból nem EGY van! Amennyi ember, annyi 56 létezik. De mindenki EGY abban, hogy a függetlenséget, a demokráciát és az állami önállóságot akartuk.”
Lehet, hogy Nagy Imre meggyőződéses kommunista volt, aki haláláig hitt ezekben az elvekben, mégis, ő is, ahogy Maléter Pál, Mansfeld Péter, Tóth Ilona vagy éppen Sörös Imre a legdrágábbat áldozták a forradalom eszméiért és hazájuk szabadságáért, az életüket. Ezért pedig mindannyiuknak ugyanúgy kijár a tisztelet a mai napon.
