Nézem a villát, és már érzem is a XX. sz. első évtizedének békés hangulatát... a vendégek otthon gondosan válogatták össze útipoggyászuk ruhadarabjait. A lányos anyák reménykedtek, hogy megjelenik majd a rangban is a családhoz illő kérő. A lányok meg csak szépek szerettek volna lenni. Pontosabban a legszebbek. A női strandon szabadon kacarászhattak. Süttették a sík vidék napjával hófehér térdüket. A mama óva intette őket, hogy hattyúnyakuk hófehér maradjon. A mamák már akkor látták az évtizedek múlva betolakodó ráncokat. Tudták, a hattyúnyak pulykanyakká válik majd váratlanul egy kialvatlan éjszaka után.
A villa lépcsőin még őzikeléptekkel futottak le vacsora után a lánykák, hogy a palicsi sétányon már méltóságteljes lassúsággal haladhassanak szüleik előtt, de a divatos kalap és a huncut legyező fedezéke mögül zavartalanul nézhették ők is fiatalurakat. Mustra volt ez. Diszkrét, kissé naiv még, de a remény fényével csillogó, hogy már nem is Palicson sétálnak, hanem az oltár felé.
A csatangoló
Pufók felhőgyerek ereszkedett le a magasból, hogy ködfoltkén is megnézhesse magának a világot. A kertszomszéd magas hegyekről álmodó fenyőjébe kapaszkodott. Gondtalanul hintázott, majd lejjebb csúszott, feljebb kúszott, s én a nappaliból szemlélődve kaptam egy kis előzeteset a közelgő őszi ködökből.
A nap vakító sugarai már melengették a rózsameténget, lonc virágait, muskátlikat, igyekeztek pírt festeni a kései és még sápadt málnaszemekre, meg ébresztgették a diófánkon szundikáló verebeket, balkáni gerléket.
Érezhető, hogy a nyár már finoman búcsúzik 2018-tól, de a nap még perzselni szeretne azzal a hevülettel, ahogy a kánikulákban teszi. Makacs volt a pufók felhőcske is. Belegabalyodott a fenyőbe, néha simogatott egyet az öreg diófánkon is, de minden erejét latba vetette, hogy a szél ne fújhassa el kiskirályságából, a Bega mellől. Ám a kora reggeli nap sem tágított.
Ha nem is tűnt úgy, de ez több volt, mint erőfitogtatás. A búcsú előtt álló nyár meg a közelgő ősz rövid, mégis vódi élet-halál harca.
Hirtelen haragosszürke lett az ég. Megérkeztek a vaskos felhők is. Tréfát nem ismerve rátelepedtek a kertrekre, házakra, megmutatva, milyen sötét lehet a reggel, ha elérkezik az ő idejük. Belém nyilallt a nyár fájdalmas hiánya. Majd újabb időjárási bravúr következett. Eső hullott, melyről rögvest kitudódott, hogy csupán páracseppekkel permetezett bennünket az észrevétlenül ránk telepedett, hamisítatlan nagy köd, mely gyorsan fölszállt, hogy ismét felhő legyen, s magával vitte a pufók ködgyermekét is, akit kíváncsisága lehozott a magasból, hogy szétnézzen, mert látni akarta, hogy mi minden van lenn az emberek között.
A nap sugarai vették át az uralmat. A diófánk madárlakói lármázni kezdtek. Szomszédom hegyekről álmodó sudár fenyőjére egy gerlepár szállt, és folytatta egész életre szóló turbékolását.
Molnárék háza
Molnárék házából mindig nevetés és a muzsika áradt. Gyuszi bácsi, a családfő kora tavasztól késő őszig estefelé kiült a lugasba. Fáradhatatlanul játszott harmonikáján. Egymást követték a magyar nóták meg a régmúlt idők slágerei. Vasárnap alighogy ebédeltek, már megszólalt a hangszere. Ilyenkor zongorázott idősebb lánya, Csöpi. (Akkor még ilyen kedves becenevek voltak divatosak Nagybecskereken.) Könnyűzenei futamokat is hallhattunk mi, szomszédok, de Csöpi szívesebben játszott rövidebb komolyzenei darabokat. Fiatalabb lányuk, Gita nem mutatott semmilyen vonzalmat a zene iránt. Sokkal szívesebben focizott a szomszéd fiúkkal, közülük egyik a férje lett.
Mire Molnáréknál a vasárnapi sütemény is asztalra került, szeretett lakótelepünk másik utcájából megérkeztek közeli rokonaik, a Rózsa szülők gyerekeikkel.
Ilyenkor a beszélgetés zaja már behallatszott a nappalinkba. A szavakat nem értettük, de a fel- felcsattanó nevetésből tudtuk, hogy vidám témák kerültek ismét terítékre. Gyuszi bácsi fáradhatatlanul harmonikázott, csak a hangja lett mind rekedtebb.
Szerettem ezeket a zenés, kacagástól hangos délutánokat, melyek a mi komolykodós vasárnapjainkat is derűssé tették.
Az 1950-es évek végén szenzációszámba menő esemény történt Molnáréknál. Tévékészüléket vettek. S ettől fogva óvodásként szinte mindennapos vendégük lettem én is közvetett familiáris alapon. Édesanyám öccse ugyanis Molnárékkal rokonságban lévő lányt vett feleségül, s ez elegendőnek bizonyult, hogy keddtől vasárnapig náluk legyünk minden este. Ha a nagybácsim elfelejtette, hogy adásszünet van hétfőn, akkor azt a napot sem hagytuk ki. Természetesen ottmarasztaltak, és Csöpi zongorajátékát hallgattuk. De hatvan év után sem felejtem, hogy nekem az eszem a zágrábi stúdióból sugárzott Mendo Medović című gyermeksorozaton járt, pedig Csöpit nagyon szerettem, meg az egész nevetős, muzsikás Molnár családot.
Gita férjhezmenetele után azonnal elköltözött. Gyuszi bácsi pedig régóta az angyaloknak harmonikázik. A makkegészségnek örvendett vővel váratlan szívroham végzett, a jószívű Csöpi lányuk is korán távozott a földi létből. A nagy szomszéd ház már hosszú ideje csak a csendbe burkolódzik. Igaz, hogy a Molnár unokák, sőt dédunokák élnek és virulnak, de nem Nagybecskereken, nem is Szerbiában, hanem biztos megélhetésük érdekében több ezer kilométerre innen.
De ez nem zavart meg abban, hogy az idei nyár hosszúra nyóló délutánjain is halljam szeretett néhai szomszédaim nevetéssel átszőtt muzsikálását.
