Közel-Kelet Svájcának mondták sokáig Libanont. Gazdag történelmével, szépségével, turisztikai látványosságaival és a tarkaságban megteremtett példás összhanggal vonta magára a világ érdeklődését és érdemelte ki ezt a hízelgő minősítést. Ami történelmi múltját illeti, volt itt asszír, föniciai, perzsa, római, bizánci uralom. Van városa, amelyet Nagy Sándor foglalt el. Kikötője, ahol a Szentföld felszabadítására induló keresztesek partra szálltak. A XII. századtól az Ottomán Birodalom része volt. Az I. világháború után tartozott Szíriához, volt francia protektorátus. És csak 1943. november 22-én lett független.
Fővárosát, Bejrútot pedig a Közel-Kelet Párizsának mondták. Ezt azzal érdemelte ki, hogy a bankoktól a turizmusig a legmagasabb világszínvonalat érte el. A lapok érdekességként jegyeztek fel róla két dolgot. Az egyik az, hogy lakóinak többsége három nyelven beszél: arabul, franciául és angolul. A másik pedig, hogy az országban már javában dúlt a polgárháború, de egész addig, amíg el nem durvultak a dolgok, és nem kerekedett felül az idegen befolyás, Bejrút turizmusa zavartalan volt, mert a harcok minden részvevője tudta, hogy az ország nem a harcokba, hanem a turisták elmaradásába pusztul bele. És alig csillapodott a helyzet, 2009-ben a New York Times ismét a világ egyik leglátványosabb helyévé minősítette.
Ez a csodás ország békeidőben tarkaságával és ennek a tarkaságnak példás kezelésével vonta magára a világ figyelmét. Lakosságát egyforma (27:27 százalékos) arányban szunniták és síiták, valamint a 24 százalékot jelentő maroniták (a görögkeleti egyház egy ága) adják. Köztük az a megállapodás van érvényben, hogy a köztársasági elnök maronita, a kormányfő szunnita, a parlament elnöke pedig síita. (Így állott elő az a furcsa helyzet, hogy a kilencéves szünet után, az idén május 6-án tartott választást a síita Hezbollah nyerte, és még második helyen is szövetségese, a Szabad Hazafias Mozgalom végzett, a miniszterelnök mégis a szunnita Szaad Hariri lett.) És mellettük nem a svájci rétorománok vannak, hanem a lakosság 5,6 százalékát teszik a külön helyet elfoglaló drúzok. De a keresztények között is van 8 százaléknyi ortodox, 5,7 százaléknyi görögkatolikus és 6,5 százaléknyi „egyéb keresztény”.
E csodás országnak az lett a veszte, hogy a világ legnyugtalanabb vidékén terül el. A közelmúltban már három polgárháborún esett át: 1978-ban, 1982-ben és 1985-ben. Ezenkívül 2006-ban volt egy libanoni–izraeli háború (még mindig nem írták alá a békeszerződést), Franciaország nemzetközi szerepének felértékelődésével kapcsolatban pedig már írtunk arról, hogy Emmanuel Macron elnök akadályozta meg a libanoni–szaúdi háború kirobbanását. Volt itt amerikai, szíriai, izraeli katonai beavatkozás. És már harmadszor nemzetközi csapatok próbálják biztosítani a békét. (A mostani UNIFIL-ben van egy szerbiai egység is.)
Ezt a kegyetlen csapásként jelentkező helyzetet az idézi elő, hogy azzal a Palesztínával és Szíriával határos, amelyből az elmúlt viharos években legtömegesebben indultak el a napjainkban világproblémát jelentő migránsok. (Napjainkban ebben a 6 millió lakosú országban másfél millió szíriai menekült tartózkodik.) Ezzel magyarázható, hogy ez az ország több szempontból is tanulságos lehet a migránskérdésbe mindjobban belegabalyodó Európának. Három szempontból is. Az első: menekültek voltak, vannak és lesznek, reménytelen kísérlet őket a határon kívül tartani. A második: jelenlétük okvetlenül feszültséget teremt, és mindig akadnak felelőtlenek, akik ebből politikát csinálnak, ami gyorsan fegyveres harcba torkollhat. És a harmadik: egyetlen igazi megoldás van, a visszatelepítés.
Én az első polgárháború előtti napokban voltam Bejrútban. Még ott voltak a palesztinok. Nemcsak az összetákolt kalibákból álló menekülttábor lakói, hanem a palesztin vezetőség is. De már készültek a kiüzésükre. Már készültségben voltak. Meghökkenve láttam a menekülttáborban, hogy a gyerekek sántiskolát játszottak, úgy, hogy géppisztolyaikat szépen lerakták. Arafat már nem volt Bejrútban. Főhadiszállásán nekem már csak az ágyát mutatták.
És a légkör olyan feszült volt, hogy a Kissinger akkori amerikai külügyminiszter elleni tüntetésen a menet végén haladók (velem együtt) menedéket keresve szétszaladtak, amikor a lövések eldördültek, mert ők nem látták, hogy a tüntetés elején a levegőbe lőttek. Mire a Magyar Szó következő munkatársa eljutott Bejrútba, már igazán lőttek. Gyorsan olyan helyzet alakult ki, hogy mindenki mindenki ellen harcolt. A keresztények a mohamedánok ellen, a drúzok mind a kettő ellen. S egymást őlték a szunniták és síiták is. Hogy ez még kétszer megismétlődhessen.
A mostani feszültségben már szerepet kap az Irán elleni kampány és a terroristaszervezetnek nyilvánított Hezbollah elleni fellépés. De a lényeg a menekülteket „termelő”, nagyobb arányban szíriai, kisebb arányban jemeni háború, hogy a Libanon körüli feszültség csak e két válság megvilágításában legyen érthető. Itt szól közbe ismét a migránskérdés. A különben Szerbiánál nagyobb nemzeti jövedelemmel és fejenkénti jövedelemmel rendelkező országban ugyanis nagy gond ennyi földönfutó. (Adósságuk már a nemzeti jövedelem 142,2 százaléka, a behozatal négy és félszer nagyobb, mint a kivitel.)
Az is figyelmet érdemel, hogy a megoldást csak a menekültek visszatelepítésében látják. Megkezdődött a Szíriába való visszatelepítésük, közben kiutasították a menekültügyi főbiztos néhány munkatársát, mert korainak tartották ezt.
