Szalai Bence
Jó hír azoknak, akik valamilyen okból nem jutottak el megnézni Szalai Bence és Ozsvár Róbert, László Sándor és Balázs Áron osztályvezető tanárok végzős diákjainak sikeres vizsgaelőadásait az Újvidéki Színházban: A színész anatómiája és a Woyzeck c. előadás a színház repertoárján marad.
Miért Georg Büchner Woyzeck című darabját választottad vizsgaelőadásul? – kérdeztük Ozsvár Róbertot.
– Aktuális problémával akartam foglalkozni. Felfigyeltem, milyen gyakori jelenség a családon belüli erőszak. Érdekelt, mi történik az emberrel, hogy egyik napról a másikra megőrül, és mi játszódik le benne tettének az elkövetéséig. A téma kapcsán jutott eszembe a Woyzeck, amelyben a kisember elnyomásáról van szó meg élettársa hűtlenségéről.
Ozsvár Róbert
Mindenképpen olyan drámát akartam eljátszani, amelyben több arcomat tudom megmutatni. A vizsgaelőadásom nem egy megírt monodráma, hanem többszerepes darab. Góli Kornélia tanárnőm dramatizálta, mert nem akartam a szereplőket kihúzni – mindenképpen több karaktert akartam megjeleníteni. Igazából a fizikai színházas formákat szeretem és az „őrültebb” színjátszást. Azt hiszem, a darabban sikerült valamennyire megtalálnom magam. Mintegy két héttel a vizsgaelőadás előtt behívtam Crnkovity Gabriellát, hogy nézzen a körmömre, mit csinálok. Ő segített a jelenetek kötésében, az értelmezésben… Áthelyeztük egyik jelenetet máshová, így vált a szövegből egy elég érthető történet. Mert vizsga után azt a kritikát kaptam, hogy aki először nézi ezt az előadást, az nem biztos, hogy érteni fogja. Valójában nem is az volt a cél, hogy az egész Woyzeck-történet érthetővé váljon, hanem csak az érzés volt a fontos, amellyel Woyzeck küszködik az utolsó percekig. Tulajdonképpen a darab lázálom, kivégzés előtti pillanat, amikor a főszereplő előtt lejátszódik az egész élete, illetve az, ami eljuttatta addig a pontig, hogy az elkövetett gyilkosság miatt halálra ítéljék és kivégezzék.
Bence, te a vizsgaelőadásodban, a monodrámában nemcsak színészként, hanem szerzőként is bemutatkoztál?
– Konkrét drámát terveztem, privát hangú, személyes kiszólalásokkal megfűszerezve. Gondoltam, félretéve a karaktert, Szalai Benceként beszélek majd a szerepformálásról, a Művészeti Akadémián tapasztaltakról is. Ez annyira kezdett érdekelni, hogy úgy láttam, sokkal eredetibb, ha a véleményemből, a tapasztalataimból csinálok előadást, mintha klasszikus művet mutatnék be a színpadon. Természetesen az is komoly feladat, de úgy éreztem, huszonhat évesen is van mondanivalóm. S legyen ez tarka, színes, odamondós, zenés előadás, amilyen én vagyok – tényleg a névjegykártyám. Egyébként nagyon szeretek írni. Az általános iskolától az akadémiáig élveztem, amikor fogalmazási feladatokat kaptunk.
A vizsgaelőadásom igazán a stand up comedy és a színház határmezsgyéjén van, viszonylag egyedi, nálunk ritka műfaj. Egy kicsit tartottam attól, hogy egyesek megsértődnek, ha az előadásban azt mondom: „Valaki, aki nem tud énekelni, az ne erőltesse”, vagy: „Aki nem tanult meg beszélni huszonpár éves koráig, az valószínűleg nem fog az akadémián sem megtanulni.” Ezek a megjegyzéseim nagyon sértőek lehetnek, de ha ehhez adott a forma – a szarkasztikus stand up comedys előadás –, abban bíztam, hogy az emberek, akiket ez érinthet, sértődés helyett inkább elgondolkoznak és elnevetik magukat. Azt gondolom, hogy a tehetséget hajlamosak vagyunk félretenni sokszor, és úgy vélekedni: csak a kemény munka a fontos, a tehetség semmi. Határozott célom volt ezzel a monodrámával, hogy a tehetséget ünnepeljem. Mert ha tehetség nélkül erőltetünk valamit, az kemény munka és nagyon dicséretes, de tehetség nélkül nem ér semmit. Ez vonatkozik mindenre, a színészetre is. Úgy láttam, a közönség ezt megértette, jót szórakozott, és úgy tudom, senki nem sértődött meg.
Milyen élmény hatott rátok, hogy a színészetet válasszátok?
– A színpad mindig jelen volt az életemben, de gyerekként a Harry Potter- és a James Bond-filmekért rajongtam – mondta Bence. – Nemcsak maga a film, hanem a készítése is érdekelt, továbbá az, hogy milyen módon készülnek a kulisszák mögötti interjúk és videók a színészekkel. A végtermékhez, a szép művészeti produktumhoz vezető út érdekelt, azt szerettem volna én megcsinálni. Nálunk azonban igazán nem készülnek olyan nagy produkciók, mint Magyarországon, Európában vagy Hollywoodban. A filmek hatásán kívül megragadott A dzsungel könyve c. előadás az Újvidéki Színházban. Színházi szempontból ez volt a legmeghatározóbb élmény, hogy a színészet kezdjen érdekelni.
Az amatőr színészkedést a gimnazista években kezdtem a zentai Magyar Kamaraszínházban Máriás Endre keze alatt, aki elindított a pályán.
– Én is előbb a filmekre, filmszínészekre lettem figyelmes, ezért kezdtem tanodázni még Szabadkán – válaszolta Róbert, akit magával ragadott a szakmát övező miliő, a kémia közte és a színház között. – Kálló Béla tanár a szárnyai alá vett engem és másokat, és terelgetett minket szépen előre.
A közlekedési középiskola után Szabadkáról Újvidékre kerültem a Diákszínpadra. Mivel abban az évben nem nyílt magyar nyelvű színészi tagozat, hogy tűzközelben legyek, beiratkoztam a Műszaki Tudományok Karára, a közlekedési szakra. Két év után próbálkoztam az akadémián, de a sikeres felvételi után a több felől ért racionális sugallat hatására egyelőre félretettem a színészi pályát, gondolván, ha az egyetem befejezése után még mindig érdekel, akkor újra felvételizek a színművészeti akadémián. Sikerült, és most itt vagyok a színpadon. Mert ha az ember egyszer feláll a színpadra, mindig viszketni fog a talpa!
Szalai Bence és Ozsvár Róbert fiatal színészeket október 15-én a Tom Sawyer kalandjai c. produkció címszerepeiben is láthatjuk.
