2024. március 28., csütörtök

Látáskísérletek

Bevezető a Vajdasági Magyar Mozgókép Napjának programja elé

Láthatatlan filmtörténet. Így szokás nevezni a filmművészet alakulásának azt az áramlatát, mely bár a médium születésétől kezdve hatással van a mindenki által ismert, fősodorba tartozó filmek alakulástörténetére, a nagyközönség szeme elől mégis rejtve marad. Absztrakt, avantgárd, kísérleti, underground. Sokak számára hathatnak idegennek, sőt ijesztőnek e kifejezések, melyekkel – jobb híján – azokat az alkotásokat próbáljuk jelölni, melyek sajátos, a megszokottól merőben eltérő filmélményt nyújthatnak nézőjük számára. Néz helyett ezúttal talán szerencsésebb is a befogad igét használnunk, hiszen e művek nem tárják fel egykönnyen önmagukat számunkra. Megdolgoztatják közönségüket. Megkérdőjelezik, hogy életünk egyáltalán elmesélhető, megmutatható a maga valójában, ezért olyan csatornákat kapcsolnak be az értelmezésbe, melyek idegennek tűnhetnek a hetedik művészettől. Fokozatosan engedik el s számolják fel mindazt, amit egy mozgóképes alkotástól elvárnánk. Semmibe veszik, felrúgják a megkövesedett szabályokat.

A kísérletező szellemnek leggyakrabban a racionális logika mentén épülő narratív struktúra esik áldozatul. Ha e művek el is mesélnek valamiféle történetet, azt nem a filmes elbeszélés konvencionális, mára általánossá vált formanyelvén teszik. Lichter Péter kísérleti filmes és filmeszéta jegyzi meg, hogy a mozi szinte azonnal megszületése után engedett az „emberi történetéhség kielégíthetetlenségének”1, átadta magát a narrativitás egyeduralmának. Holott a film elsősorban és mindenekelőtt képek mozgásban lévő sorozata. A látvány lenyomata, mely visszaverődik világunk anyagáról, s jelet hagy a fényérzékeny celluloidszalag ezüstrétegében. S mint ilyen, közelebbi rokonságban áll a képzőművészettel, mint a történetmeséléshez mereven ragaszkodó irodalommal. A kísérleti filmesek ezért – Man Raytől Andy Warholig, Luis Buñueltől Jonas Mekasig – épp arra tesznek kísérleteket, hogy felszabadítsák a filmet a történetiség, az irodalmiság fogságából, s ennek érdekében a legkülönfélébb poétikai stratégiákat alkalmazzák.

A már életében legendává váló Moholy-Nagy Lászlón kívül vajdasági filmeseinkre az ötvenes évek végén megalakuló Balázs Béla Filmstúdió filmjei gyakorolhatták a legnagyobb hatást, melyben az olyan fiatal művészek, mint Bódy Gábor és Huszárik Zoltán, a háború utáni fagyos kultúrpolitikai légkör enyhülésének köszönhetően immár viszonylag szabadon kísérletezhetnek a technikákkal, műfajokkal és filmjeik szerkezetével. Huszárik 1965-ös, azóta kultikussá vált Elégiája sokak számára hatott revelatív erővel.

Igaz ez a hetvenes évek végén induló vajdasági filmesekre is, de az ő kísérletezőkedvük útjába komoly akadályokat gördítettek szegényes technikai lehetőségeik. Ekkor még gyakorlatilag amatőr filmes eszközökkel voltak kénytelenek dolgozni, sőt szinte kizárólag 35 milliméteres normálfilm és szuper 8-as nyersanyag állt a rendelkezésükre. Ilyen körülmények között néha még az olyan – ma már egyszerűnek ható – megoldások is elérhetetleneknek tűntek számukra, mint a filmképek egymásra úsztatása vagy a többszörös expozíció. A trükköket ráadásul pontosan ki kellett dolgozniuk a forgatás kezdete előtt. Minden formanyelvi kísérlet nagyfokú precizitást igényelt, ám a kívánt hatás elérése még így is bizonytalan volt. A drága filmnyersanyag miatt az alkotóknak általában nem volt lehetőségük pótforgatásra, az optikai vagy vegyi beavatkozást igénylő hatásokról pedig jószerével teljesen le kellett mondaniuk. Arra, hogy abszolút technikai szabadságot élvezhessenek, egészen a kétezres évekig, a digitális vágószoftverek megjelenéséig kellett várniuk.

Ám a korlátozott lehetőségek – mint oly sok esetben – megtermékenyítően hatottak fiatal filmeseink kreativitására, s a hőskorban született művek a filmalkotók generációit inspirálták egészen napjainkig. Vicsek Károly 1973-as lírai dokumentumfilmje, a Kubikosok a temerini földmunkásoknak állít emléket. Narráció nélkül, nagyközeli és félközeli beállításokkal, az arcokra, a megkeményedett kezekre, az eszközökre és a cselekvésmozzanatokra fókuszálva tárja elénk egy brigád küzdelmes munkáját a végtelennek tetsző bácskai sárban. 1981-ben készült Tér című experimentális dokumentumfilmje az újvidéki Szabadság tér történetének és a téren átrobogó, átmenetelő történelemnek korabeli és archív felvételekből komponált, tapssal, sikolyokkal és fegyverropogással aláfestett rekonstrukciókísérlete.

Hoffmann Artúr féktelenül pergő, üdítően sokszínű rövidfilmjeit kísérleti jazz és underground zene teszi még zabolátlanabbá. Az 1978-as Ügyvéd a vonásaikkal mesélő idős arcok, a rejtett belső udvarok, az apró épületrészletek, a jelenünkben ragadt múltunk mozija. Az 1980-ban bemutatott Herbs mintha homályos, bizonytalan emlékeket igyekezne filmképként rögzíteni. A Kamerapróba pedig a játékosság, a szabad asszociációk s a kísérletezőkedv önreflexív, szédületesen személyes filmje.

Siflis Zoltán művei meggyőzően bizonyítják alkotójuk sokrétűségét. Az 1983-ban készült Cím nélkülben ugyan felfedezhetünk valamiféle narratív magot, a film inkább a metaforikus értelmezés irányába nyit, s ledobja magáról a történetmesélés terhét. A Körtánc című alkotás hamisítatlan videovers, kinematografikus költemény. Absztrakt színmezők és alakzatok egymásba tűnő, egymást újrateremtő átalakulása zajlik a szemünk előtt, miközben mindent magával sodor a kísérleti zene. A 2005-ös Portré + portré a hagyományos portréfilmkészítés formanyelvét animációs kollázsokkal igyekszik gazdagítani.

Tolnai Szabolcs Hernyák László borászt és ifj. Burány Béla jazz-szaxofonos mentőorvost bemutató, sodró lendületű alkotásaiban szintén a portréfilm megszokott eszköztárát bővíti ki. Gyorsan pergő képekkel operáló, progresszív montázstechnikájával sajátos kapcsolathálót teremt a szereplők által elbeszélt történetek egyes mozzanatai között. Bogács Mónika Egy falusi plébános élete című Tari János-portréja jóval konzervatívabb eszközökkel él, a hangsúlyt alanyának megkapó élettörténetére helyezi.

Antal Szilárd klipszerűen építkező, zenére montázsolt, Petőfi Sándor című experimentális filmje olyan vizuális asszociációkat sorakoztat fel, melyek a költő verssoraira reagálnak. Az elhagyott, romos épületek fekete-fehér melankóliáját a verseket interpretáló két fiúcska állandó, gondtalan játéka oldja fel.

Bicskei Zoltán 1993-as Szikfilmje gyönyörű képekbe komponált, letisztult filmköltemény. Táj és ember, ember és táj viszonyát kutatja. Minden egyes beállítása olyan, akár egy képzőművészeti alkotás.

A Vajdasági Magyar Mozgókép Napjának retrospektív programja tehát ez évben is számos izgalmas felfedezést tartogat a nézők számára. E hiánypótló válogatás nemcsak sajátos keresztmetszetét nyújtja saját filmtörténetünknek, de rólunk, vajdasági emberekről is érzékletesen fogalmaz.