Lakótelepünk már réges-régen kinőtte az élelmiszerboltjának méreteit, ahol csak óvatosan közlekedhet a vásárló, mert a polcokról egyetlen mozdulattal töméntelen árut sodorhat le. Aztán két ember már nem fér el egymás mellett, s az önkiszolgáló egyetlen kasszája előtt mindig türelmetlen vásárlók hosszú sora kígyózik. Ezért igyekszem a mindennapi betevőt beszerezni ott, ahol nem egymás sarkát tapossuk.
Július utolsó napján mégis ebbe a parányi boltba térek be. Régen látott szomszédasszonyom azonnal sorolja a telepi eseményeket. Kik költöztek el, hogy anyu lánykori barátnője, Melánka néni 91 évesen jobblétre szenderült, meg azt is, mely házak ablakába került a cédula: eladó.
Már 15 perce ácsorgok, de a sor valahogy mégsem halad. Amikor már a pletykákat is kimerítette beszélgetőtársam, rám köszön az óvodás szomszéd kislány, aki utolsóként érkezett, majd azonnal a sor élére áll, kezében egy liter tejjel. A pénztárosnő figyelmeztetőleg mondja:
– Édesanyád ma már vett tejet.
– Tudom – válaszolja hadarva a szöszi lány.
Egy férfi a sor végéről felhorkan, hogy a gyerek most jött, álljon csak a háta mögé.
Nem lehet – csilingel a vékony hangocska –, nagyon sietek.
– Miért sietsz? – kérdzi egy botjára támaszkodó férfi.
Válaszával megzavar bennünket.
– Mert én most gondot viselek!
– És kire viselsz gondot? – érdeklődnek többen is.
– Egy kóbor, nagyon sovány kiscicára – mondja nyugtalanul, és kinyitva apró ujjait fémpénzek hullanak a pénztárosnő elé, aki miután megszámolja, kijelenti, ez nem elég a tejre.
A kicsi lány szája legörbül, de még sikerül kimondania:
– De én gondot viselek.
Gyorsan nyílnak a tárcáink. Csörögve gyűlik az aprópénz.
Ez már több – mondja az elárusítónő.
Nem baj – szól a férfi a sor végéről. – Kell majd neki holnap is, mert ő gondviselő lett.
A csillagszemű kislány boldogan megy el, a boltban pedig szokatlanul mély csönd támad.
A kellek lajstroma
Tanárnő, meg kell írnia a város történetét! – olvasom volt tanítványom érvelő levelében. Tudom. Írnom kell. Írnom mindenről. Írnom a zongoráimról, melyek közül egy sem volt az enyém. Írnom családom erős bástyáiról: édesanyámról, a két nagymamámról… a „könnyű léptű férfiakról”: apámról, a tehetséges, szívtipró Milosról, a végtelenül szorgalmas, nótás kedvű nagypapáról. Félixről, a nagy-nagybácsiról, akinek 110 éve hol Erdélyből, hol Nyugat-Európa nagyvárosaiból vagy épp a kor divatos síparadicsomából küldött képeslapjai hajnalban szoktak megihletni. Írnom kellene éjjel, írnom nappal.
Az unokáim mellett kellene lennem. Elhalmoznom őket a végtelen szeretetemmel.
Hímeznem kellene, hisz ujjaimban a régi mozdulatok. Horgolni, amit csukott szemmel is tudok.
Fotózom, mert dokumentálni kell mindent.
Volt tanítványaim meghívásának kell eleget tennem. Találkozni, beszélgetni velük. Igénylik, igénylem.
El kellene készítenem az összes süteményt, melyet fiam, menyem, unokáim szeretnek. Ómamám étkeit sorra főznöm.
Utazni! Ágihoz Nagybányára. Eljutni s imádkozni abban a messzi templomban, melyet családunk barátja épített fel. Csíksomlyón találkozni a genius locival. Megmártózni a hévízi tóban, hisz olyan nincs több a világon. Firenzében végre meginni egyetemistaálmaim kávéját. Salzburgban Mozart nyomába eredni.
A megválaszolatlan levelekre felelni… megtalálnom végre a lélek nyugalmát…
De itt már második napja annyira fúj a szél, hogy a csontom velejéig hat. A leszakadt gomb visszavarrása sem lesz meg. Most főzni kell. Majd illatok lengik be a konyhát. A nagy ablakot sarkig kitárom. Jöjjön be a légáramlat! A Bega felől ilyenkor páratlan frissesség tódul a házba. Arcom az ételek párájában fürdetem meg.
**
V. Z.-nak
A kapitány
Szokatlan dolgon kapta önmagát. Minden kezdte ráemlékeztetni: mozdulatok, csészék, kalapok…minden, minden.
Gyanússá vált saját szemében. Ő, aki szerette definiálni a dolgokat, most zavarban volt. Nincs definíciója. Mégis mi ez? Volt már egyáltalán ilyen az életében? Nem! Vagy volt, és már elfelejtette? Lehet.
Tudta, hogy akkor és ott az új, ismeretlen helyzetben a feszültség bizonytalanná tette. Nem volt közömbös. A férfi sem, aki hasonlóképpen érezhette magát, de erről nem beszéltek. Akkor csak sodorták az események. Teljes szépségüket meg a váratlan boldogságot már itthon, később ismerte fel. (Azt, hogy hányadán vannak, hányadán van, mégsem tudja.)
Az egymás sarkába lépő szép és jó, szárnyaló örömét utólag is felülírja a többször elhangzott mondat. A Kapitány nem a nő öleléséről beszélt, hanem a nagy vízéről. A végakaratról. Lehetséges? Lehetséges, hogy ami neki kezdet, az a Kapitánynak csupán befejezés?
A nő nem tudta, ahogy azt sem, hova tűnt magabiztossága. Mikor, miért költözött gondolataiba a Kapitány.
Miloš és Mária Magdaléna
1947 karácsonyának harmadnapján fogadott örök hűséget a nagybecskereki katolikus templomban Miloš és Mária Magdaléna. A szilvesztert már a Duna-parti kisvárosban, Palánkán várták, illetve várták volna, amennyiben Mária Magdaléna hajlandó lemondani az új ruháról. De húszévesen nem mondhatott le, hisz alig négy napja még lány volt, és az asszonysors súlyából sem érezhetett még semmit. Szép és boldog akart lenni férje mellett abban a városban is, amely addig ismeretlen volt számára.
Miloš pedig büszkélkedni akart az évbúcsúztatón is karcsú feleségével, aki hófehér bőrével, szép arcával, porceláncsillogású, hibátlan fogsort elővillantó, bájos mosolyával, hosszú, hullámos, vörösesszőke hajkorona-zuhatagával akaratlanul is magára vonta a figyelmet, bárhol jelent is meg. Miloš imádott felesége óhajának teljesítését feladatának tekintette. Hogy a II. világháborút még nem heverte ki Jugoszlávia semmilyen téren, hogy pontrendszer alapján vásárolhatták csak meg a leghétköznapibb dolgokat is, ez nem akadályozta meg abban, hogy szilveszter délelőttjén szinte könnyelműen megígérje keservesen síró ifjú nejének, meglesz a szilveszteri új ruha.
Kettőjük közül ki hitt az ígéretben, és ki kételkedett, most már lehetetlen kideríteni, de tény, hogy Miloš még a délelőtt folyamán egy nagy csomaggal tért haza. Mária Magdaléna közben vörösre sírta szemét, de amikor előbukkant a csomag tartalma, még könnyáztatta arccal, de már boldogan simult férje karjai közé.
1947. december 31-én Palánkán, az újévvárás központi mulatságán egy nőre figyelt mindenki, akinek szépségét, magasságát, darázsderekát kiemelte a kelmék királynőjéből, a selyemből készült, különleges szabású, hosszú, fekete színű, fényes báliruhája. Mária Magdaléna minden mozdulatánál a „taft úgy ropogott, mint amikor a frissen hullott havon sétálnak”.
Az első szilveszterezésüket már rég elfelejtették volna, ha a mesés ruhadarab évtizedek múltán nem foglalja el a szekrényben még mindig a neki járó kiváltságos helyet. Igaz, már csak akkor került napvilágra, ha Miloš és Mária Magdaléna lánya képtelen volt ellenállni a selyem varázslatos csábításának. Gyakran vette föl, s illegett-billegett az elefántcsontszínű hálószoba fésülködőasztalának földig érő tükre előtt.
Anyja minden alkalommal óva intette, hogy felbukik a hosszú ruhában, de a kislány nem hitte el, hogy ilyen veszély fenyegethetné. Nem is figyelt mindaddig, míg a már ismert történet nem hangzott el újra.
– Apádtól akkor kaptam ezt az estélyit, amikor még cipőtalphoz is nehezen jutottunk. Palánkán abban az időbe az evangélikus pap Amerikából renszeresen kapott csomagokat. Volt azokban sok minden. Ruha is, és épp ezt nem vitte el senki, mert nem akadt olyen termetű, akire illett volna.
*
2018 agusztusának kánikulájában a szekrényből előkerül finom kelméjű, elmúlt idők divatja szerint készült, érdekes szabású fekete báliruha. Karomra veszem, érzem az anyag hűvösét. A selyem fénye még mindig elevenen ragyogó. Minden sejtemben életre kel két ember: Mária Magdaléna és Miloš. A szüleim.
Az USA-ban lenni és mégsem
Mária, a szomszédasszonyom, aki kolléganőm is, nem verte nagy dobra, hogy az USA-ba készül. Sőt egy szót sem szólt erről, de tény, kicsi a világ, s minden titok előbb vagy utóbb kiderül. Így idejében megtudom egyik tanítványomtól, hogy közös ismerősükhöz, George bácsihoz utazik vendégségbe Mária. George bácsiról akkor hallottam először, de nem utoljára…
Mária többhetes amerikai tartózkodás után hazatért, és nagy lendülettel mesélte, hogy már ott, a reptéren velem találkozott.
– Velem? – lepődtem meg, de nagyon – Hisz ki sem mozdultam Becskerekről!
Majd kezdtem gyanakodva figyelni Máriát. Eszembe jutott a sok nyavalya, amit hosszabb utazásokon összeszedhet az ember, de akármilyen alaposan vettem szemügyre, makkegészségesnek tűnt. Egyedüli változás rajta a remek napbarnította (később derült ki, hogy), miami szín volt.
Magyarázat helyett így folytatta:
– A reptéren George várt, és üdvözlés után egy lapot tett elém két szóval, meg azzal a kérdéssel, hogy: ismered. Képzelheted, mekkora volt a meglepetésem, amikor az USA-ban először épp a te neved olvastam.
– Hogy? Az én nevem…? – álmélkodtam.
A rejtélyre csakhamar fény derült. Kedves tanítványom elmesélte, hogy ő írt rólam George bácsinak, s a floridai vendéglátó így tréfálta meg Máriát.
– Én? Szóval én nem jártam az USA-ban, de a nevem, a nevem ott és akkor már hatásos volt…
