– Kincs van a torkában – suttogta mögöttem könnytől bepárásodott szemmel egy nő Szvorák Katalin szabadkai fellépésén, s miközben a gyönyörű népdalt hallgattuk, bevallom, nekem is megindultak a könnyeim.
A felvidéki származású, kivételes tehetségű Szvorák Katalin Kossuth- és Liszt-díjas – sőt, a közelmúlt óta európai polgár díjas – népdalénekesnőt nem kell külön bemutatni olvasóinknak. Ami engem külön is mindig csodálattal tölt el, hogy olyan természetességgel énekel a színpadon örömről, bánatról, az élet apró és nagy dolgairól, ahogyan azt valaha az asszonyok tették mindennapi tevékenységük közben, a pihenés perceiben, a gyermekük, unokájuk ágya fölé hajolva, szüretkor, lakodalmakban, temetéseken vagy épp a templomban. A szerelem/szeretet érzése, a bú, fájdalom és az áhítat hozta felszínre lelkükből ezeket a dalokat.
A 2015-ös megjelenése óta legalább százszor meghallgattam a Keresem a szót… című számot, amelyet Szörényi Leventével és a Tárkány Művekkel ad elő. Ez arról a lemezéről van, amelyen újragondolt Szörényi–Bródy-számok találhatók. Ön hogyan találta meg a szót, a hangot, amely ott rejtőzött a lelkében és a torkában?
– Bevallom, nagyon gátlásos gyerek voltam, igencsak nehezen találtam meg, sőt az énekhangomat is meg kellett szoknom, majd elfogadnom. Számomra furcsa volt, amikor énekelnem kellett, hiszen nekem az éneklés annyira intim dolog volt, csak magamnak szántam, nem pedig a közönségnek. Háromévesen kellett volna Pincen, a kultúrház avatóünnepségén először fellépnem, ám sírva mentem le a színpadról, mert nem voltam hajlandó a megtanult dalt elénekelni a közönségnek. Sokáig elkísért ez a negatív élmény. Még mindig úgy érzem, ahogyan akkor, hogy az asszonyok maguknak énekeltek, most már azt is tudom: magukat gyógyították a népdalokkal. Persze az előadóművész a közönséget is gyógyítja, mert ahol elhangzik egy dal, ott harmónia terem, ott közösség alakul ki, lélektől lélekig hat az ének ereje.
A falujukban természetes volt az éneklés?
– Pinc inkább nótás kedvű falu volt, gazdagabb parasztemberek éltek ott, és inkább a nótát kedvelték. Nagyapám is sokat nótázott, nagyanyám a falusi népszínművekben primadonnáskodott. Édesanyámnak is kedves, kellemes hangja volt, papám autodidakta módon tanult meg hegedülni. Pinc állítólag a pintyőke madárról kapta a nevét, talán nem véletlen, hogy szinte mindenki énekelt. Engem ez a természetes közeg szocializált. A Felvidéken két alkalommal – 1976-ban és 78-ban – megnyertem a Tavaszi szél vizet áraszt… népdalversenyt, és Ág Tibor biztatására elkezdtem népdalokat gyűjteni. Ekkor 16 éves voltam. Arra ösztönzött, ne csak moldvai dalokat énekeljek, hiszen a saját környezetemben is gyönyörű dalok teremnek, menjek el néhány adatközlőhöz. Az akkor például Motyovszki Teréz néninél lejegyzett dalok közül a most megjelent Hazagondolás lemezen néhány szerepel is. Nagyon jó volt ezekkel az emberekkel személyesen találkozni, mert emberi sorsokat is megismerhettem. Egészen máshogy énekli azokat a dalokat az előadó, amelyeket arcokhoz, sorsokhoz köthet. Néptáncoltam a Palóc táncegyüttesben, és ott, akkor éreztem rá igazán a népzenének az erejére. Fellépések alkalmával sokszor, amikor át kellett öltözniük a táncosoknak, engem kitessékeltek a színpadra, hogy énekeljek közben. Persze nekem is át kellett öltöznöm, voltak nehéz helyzetek, de megoldottam. Szerettem mindkettőt: a táncot és az éneket is.
Budapestre került egyetemre, abban az időben, amikor a táncházmozgalom már virágzott.
– Egy felvidéki, palóc lánynak nagyon nehéz volt megszokni a fővárost. Pesten minden nagyon idegen volt, az egyetemen alig mertem megszólalni, mert megmosolyogták a palóc tájszólásomat. Jött a Röpülj, páva… „Határon túli magyar vagyok, hogyan nevezhetnék be?” – aggodalmaskodtam. ,, Nevezz be, és majd meglátjuk” – válaszolták.
És megnyerte... Ez 1981-ben történt.
– Az akkor óriási dolog volt a számomra, mert ezáltal hivatásos népdalénekes lehettem, és hozzátartozik a történethez, hogy még ezt megelőzően, 1980-ban elnyertem a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ezt csehszlovák állampolgárként könnyek közt vettem át a budapesti Parlamentben.
Azóta a népzene az élete.
– Igen, annak ellenére, hogy megzenésített verseket is énekelek, meg rockoperákban is szerepeltem, valamint Illés Lajos-, Szörényi Levente-dalokat rögzítettem lemezre, de énekeltem duettet Bobby McFerrinnel is.
Rendkívül sokoldalú művész, ezt bizonyítja a Kudlik Júliával való együttes munka is… Mindig a határokat feszegeti, miközben a népdal talaján marad.
– Hihetetlen tárház ez, a népdalokban mindenre találsz választ, magyarázatot. Saját magad számára is megtalálod azokat a bölcs gondolatokat, amelyek gyógyítanak, útbaigazítanak, amire épp akkor a lelkednek szüksége van. Nem véletlenül énekelhető végig az ember életének minden mozzanata a születéstől a halálig.
Lemezein minden nagy életfordulóra találunk dalokat.
– Nyolc lemezből álló sorozatot készítettem a Hungarotonnál Közép-Európa népeinek közös dallamkincséből. Természetesen eredeti nyelveken szólaltattam meg a népdalokat. Mindig is izgatott, hogy mi az, amiben közösek vagyunk a szomszéd népekkel. A szlovákokkal hihetetlenül sok közös kapcsolódási pont van. Egy a történelmünk, ezt be kell látni. Ezt ők is tudják, de nem árt tudatosítani. Varga Imre műfordító a szlovák népköltészetből ültetett át verseket, ebből született ez évben a szerzői kiadásban megjelent Tölgyfa-testvér lemezem. Csak a nyelv más, de az érzések, a mondanivaló nagyon-nagyon azonos. Hiába, ez már csak így van a szomszédokkal. Most egy fellépésem volt itt, a szomszédban, kicsit délebbre, ahol hat nyelven énekeltem, a dallamot szinte alig váltottam, csak a nyelvet. Ez is példázza, hogy ebben a régióban is mennyi közös dolog van, ami összeköt bennünket.
Az együttélés hatása.
– Egy népnek a saját zenéje mutatja meg a legjobban a mentalitását. Ha meg akarok ismerni egy nemzetet, a népdalain keresztül vezet a legmélyebb út a lelkületükhöz. Készítettem ökumenikus lemezt is. A Teremtés dicsérete lemezemen zsidó, római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, unitárius és baptista énekek csendülnek fel, és a több száz éves dallamok szárnyán elénk tárul az a romlatlan teremtett világ, ami mára már csak álom. A természet, az állat- és növényvilág tényleg tudja belülről is építeni az embert, és arra akartam felhívni a figyelmet, hogy mennyire nem óvjuk ezt a régi, csodálatos világot. Zárójelesen jegyzem meg, hogy a szabadkai Zsinagógában, ahol most beszélgetünk, egy olyan rövidfilmben mutatták be a felújított épületet, ahol az én héber altatóm, a Numi, numi is felcsendül.
Fontos a mai világban a zene által (is) megtalálni a kapcsolódási pontokat Ég és Föld, ember és ember között?
– A szavak szintjén sok az acsarkodás, a dalok, az énekek szintjén pedig ott a harmónia. Legalábbis én ezt vallom.
Szvorák Katalinnak 37 lemeze jelent meg eddig, a világ számos országában aratott sikert. Idén – tekintettel a kerek évfordulóra, a 60. születésnapjára – három látott napvilágot. Ő pedig most is, a pályán töltött 40 év után is ugyanolyan természetességgel, minden pózt mellőzve lép színpadra, mint 1991-ben, amikor akkori zenekarával Magyarkanizsán, a Tisza partján, egy ifjúsági táborban énekelt (és előtte készségesen, tapintatosan segített, hogy a fotózásban járatlan újságíró viszonylag elfogadható fotót készítsen róluk az interjúhoz.)
Honnan ez az alázat a népdal iránt, ez a természetesség?
– Magamnak is próbálom megfogalmazni. Talán onnan, hogy természetes, pózok nélküli ember vagyok. Nem véletlenül találtam meg a népdalt, amely a természetesség nyelve. Ez az én műfajom. Igaz, hogy ifjúkoromban táncdalokat is énekeltem, Kovács Kati-számokat, sőt neki köszönhetem, hogy énekes lettem, nagy példaképem. Egyszer ezt meg is vallottam neki. Valóban így van: alázatot a paraszti felmenőimtől, szabadságszeretetet a juhász felmenőimtől örököltem. A népdalénekléshez mind a kettő kell. Szabadnak érzed magad, amikor kilépsz a színpadra. A színpadot most már a kezdeti nehézségek után én is másképp élem meg: öröm. A színpad véd és szabadságot ad, mert amikor dalolok, akkor szabadon szárnyalhatok.
