Keveset beszélünk arról, hogy az oktatási intézményekbe járó gyerekek különbözősége milyen nehézségeket okoz, és hogy ezeket hogyan kezelhetjük. Ugyan azt halljuk, hogy a kisgyerekek elfogadóak egymás iránt, a tapasztalat azért azt mutatja, hogy észreveszik a másságot, és ennek sokszor hangot is adnak. Az önfeledt fürdőzés alkalmával a gyerek általi hangos rácsodálkozás, hogy miért is olyan kövér a bácsi, ismerős a szülők java részének, hiszen a családi anekdoták között általában van hasonló eset. Szóval, a gyerekek észreveszik azt, aki valami miatt más, mint az általuk megszokott. Az a gyerek, akinek lehetősége van úgy felnőni, hogy sok mindent lát, hall és tapasztal, és a felnőttek azt közvetítik felé (olyankor is, amikor látszólag elmélyülten játszik, de a füle a nappaliban van, ahol a szülők beszélgetnek), hogy nem olyannak lenni, mint én, az nem probléma, hanem csodálatos, akkor valószínűbb, hogy elfogadóvá válik ő is. Ebben van nagyon nagy szerepük a szülőknek.
Az iskolában visszatérő probléma a kortárscsoportokban a másik piszkálása, kiközösítése, kinevetése. Amikor szakmunkatársként a tudomásunkra jut egy-egy ilyen eset, akkor természetesen mindig megpróbáljuk leállítani a bántalmazást, több-kevesebb sikerrel. Az azonban mindig megállapítható, hogy az iskolai közösségben működő, gyerekek közötti kapcsolat a körülöttük lévő társadalom leképezése. Vajon miért olyan meglepő a viselkedése, amikor a felnőtt-társadalom sincs híján az egymás közti ellenségeskedésnek? Már óvodában elkezdődik, amikor a gyereket olyan iskoláskor előtti intézménybe íratják, ahol nincs szociálisan hátrányos helyzetű gyerek, vagy az elsős diákot nem engedik szegényebb sorsú társa mellé ülni a szülei. Tudom, általában más a kifogás: nem azért, mert szegény, hanem mert piszkálódik, lökdösi a padtársát, elveszi a radírját, nem hagyja figyelni (az egyébként is jobb pozícióból induló) gyerekünket. Hát, az iskola pedig arra is való, hogy elfogadásra, empátiára, együttműködésre neveljen – mivel szocializációs színtér. Habár a közösségi hálón körbefutott már párszor, hogy a szülő dolga a nevelés, számolni, írni, olvasni meg az iskola tanítja. Ez természetesen nem így van, mert vért izzadhat az az intézmény, ahol a szülő nem fekteti le az olvasás, írás és számolás készségének alapjait. Az íráskészség például kialakul a 7-8 éves gyerekeknél, ezért is számol be sok tanító arról, hogy a nyáron „megérett” a diák. De mivel a gyerekek a napjaik jelentős részét az iskolában töltik kortársaikkal, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy egymás által, egymástól is tanulnak viselkedést. És ezt sokszor irányítani, módosítani kell a tanárok, tanítók által, elősegíteni a diákokat, hogy kortárskapcsolatokat alakítsanak ki, hogy egymást értékeljék, még akkor is, ha nem lesznek mindenkivel legjobb barátok. Az iskola az életre készít fel, mondják, de egyrészt a gyereknek az iskolai időszak az élet része, másrészt pedig a mindennapi életben felnőttkorban vajon mit használunk sűrűbben: a magyar irodalom verseit vagy az emberekkel való kommunikációt, együttműködést? Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a költészet felesleges, dehogyis. Azt azonban jelenti, hogy ha egy osztály eggyel kevesebb verset elemez (definíciót tanul meg, vagy dátumot), mert van egy viselkedésproblémával küszködő gyerek az is osztályban, de azt látja, hogy a pedagógus segítséget nyújt az érintett tanulónak, és a gyerekeket is erre serkenti, akkor ezáltal sokkal többet nyer mindenki. Megtapasztalják, hogy az emberek nem egyformák, és ez érték. Fontos, hogy ne tévesszük szem elől azt a tényt, hogy az iskolába gyerekek járnak, akik most alapozzák meg a kapcsolataikat, nem elsősorban úgy értelmezve, hogy azok lesznek ötvenévesen is a barátaik, akikkel most a titkaikat megosztják. De ha most, ilyen fiatal korban teret engedünk annak, hogy a nehézségek ellenére megismerjék egymás szeretetre méltó oldalát, ha most megtanulják elfogadni, hogy az élet nem egy zárt inkubátor optimális környezeti feltételekkel, hanem sokszor olyan nehézségek is adódnak, amelyek a körülöttünk elő emberek különbözőségéből, és nem rosszaságából fakadnak, akkor felnőttként sokkal kevesebb problémába, bosszúságba ütközünk majd. Mivel megtapasztaljuk, hogy a másik nem azért bukdácsol előttünk a lépcsőn, mert el akar buktatni, hanem gyenge a mozgáskoordinációja. Megtanuljuk, hogy úgy is leérünk a lépcsőn, ha megvárjuk őt, vagy segítünk neki, közben kiderülhet, hogy ő is tudja valamivel a javunkat szolgálni, és hogy a mozgása nem a személyiségének a meghatározója.
Nem kell mindenkit szeretni, de annak a gyereknek is el kell ismerni a tanuláshoz, fejlődéshez való jogát, aki nem a mi gyerekünkhöz hasonló. Például szegényebb, elevenebb, nyughatatlanabb, érzékenyebb, sírósabb, hangosabb. Nem tekinthetünk a környezetünkre úgy, hogy csak a saját igazságunkat látjuk, a másik szemszögéből nézve egész más lehet a világ. De ehhez előbb nekünk, felnőtteknek kell másik szemüveget felvennünk, a gyerekek csak ezután fognak hasonlóan cselekedni.
