2024. április 25., csütörtök

Idők, szelek, szerkesztőségek

Az árulás természetéhez

1988-ban történt, hogy megdermedtem az újvidéki buszon.

Úgy volt, hogy a Forum-házból iparkodtam a vasútállomásra, tehát felszálltam a buszra, ahol összetalálkoztam egy nálam – akkor úgy tűnt – jóval idősebb irodalmárral, aki rendesen kiosztott.

Komoly fejmosást kaptam tőle, amiért árulóvá lettem sokadmagammal. Csak néztem. Levegőt sem kaptam. Néztem az arcába, a szemüvegét figyeltem, ahogyan megcsillan rajta a napfény, borostás arcát.

Hebegtem, habogtam, nem tudtam, miképpen védekezhetnénk a vád ellen. Mondtam, hogy nem értem, nem tudom, elhiszem, de nem így érzem…

Aztán megdermedtem, és már nem is akartam magyarázkodni. Azt hittem, sohasem érünk el a végállomásig, ahol ő a buszállomás felé, én a vasútállomás felé vettem az irányt.                    

Fotó: Gergely József

Fotó: Gergely József

Rám okádta a keserűségét és azt a meggyőződését, hogy a rendszert nem lehet kiszolgálni. Ami azért nagyon bonyolult állítás volt, mert akkor minek járok egyetemre? Mi végre iparkodok, tanulok? Arról nem is beszélve, hogy miért rajtam, rajtunk, a mi cselekedetünkön kéri számon a rendszert meg annak kiszolgálását.

Miért nem öt évvel korábban intézkedett, amikor – mint nagy indulattal mondja – megtörtént a gyalázat? Kezdhetett volna ülő- vagy éhségsztrájkba.

Ő akkor tehetett volna valamit. Én akkoriban általános iskolás voltam. Nem mintha számítana – mondtam. Mert ennyit azért mondtam.

De nem úgy, hogy ő tehetett volna valamit (ülő- vagy éhségsztrájk), hanem magyarázkodva, védekezve, hebegve, izzadva: hogy mindarról a gyalázatról, ami történt, én nem tudtam akkor, mert még csak általános iskolás voltam, vagy kilencedikes. És később sem lehetett sokat tudni, mert erről senki nem beszél. Sem a Forumban, sem másutt. Viszont én előfizetője vagyok a folyóiratnak 1984 óta, amikor is V. K. eljött az iskolába, és a magyaróra keretében meglátogatva minden magyar osztályt, arra buzdított, hogy fizessünk elő az Új Symposionra, amit én meg is tettem.

Dühösen beszélt velem továbbra is, amíg zötykölődtünk az állomás irányába, elmondta, hogy életek törtek ketté, volt, akinek Magyarországra kellett menekülnie a zöldhatáron, mi meg itt pöffeszkedünk. Ettől teljesen elhűltem. Zöldhatárról csak suttogni hallottam. Azt, hogy pöffeszkednénk, nem utasítottam vissza, hiszen semmit sem utasítottam vissza, csak habogtam meg magyarázkodtam, föl sem merült bennem, hogy bármit vissza lehetne utasítani. Abban is biztos voltam, hogy igaza van. De abban is, hogy nem érdekel, mert igazságtalan. Hiszen azt az égbekiáltó botrányt neki kellett volna megakadályoznia. Neki és a többieknek, akik mind úgy gondolják, ahogyan ő. Biztosított arról, hogy úgy gondolják. Kis szaros árulóknak tartanak bennünket.

                                                                                              *

Úgy tűnik, újra divatos ez a diskurzus a kulturális, művészeti, irodalmi életben.

                                                                                              *

A szerkesztőség, ahova bekerültem, mert vállaltam, hogy a szerkesztőség tagja legyek – útitársam szerint árulóvá silányuljak a többi megvezetett fiatallal egyetemben, Purger Tibor főszerkesztése alatt: Bada Tibor, B. Tóth Szabolcs, Csapó Julianna, Hász Róbert, Faragó Attila, Hamad Abdel Latif, Hornyik Anna, Jódal Kálmán, Karácsonyi Attila, Keszég László, dr. Klein Rudolf, Kontra Ferenc (irodalmi szerkesztő), Lovas Ildikó, Molnár V. Zoltán, Papp p Tibor, Szombathy Bálint (grafikai szerkesztő), Szögedi Szabó Béla, Urbán András és Fejős Klára (szerkesztőségi titkár) voltak.

Nem voltunk sokáig szerkesztőség, de nagyszerű dolgokat köszönhetek azoknak az időknek.

Megismerhettem Bada Tibort, akitől, miközben a Forum-háztól a Duna-parton az egyetem felé sétáltunk, több dolgot tanultam, mint némely egyetemi előadáson. A homokba firkált rajzairól több alkalommal írtam, tekintete, amely éppen olyan színű volt, mint a novemberi Duna, ijesztő mélységeket tárt fel. Vannak filmek, amelyeknek képsorai, vágása, hangulata képesek előhozni ezt a tekintetet, másik csatornára váltok. Kevesebbnek lenni jobb.

Hász Robi évfolyamtársam volt, csendes, művelt, mikszáthosnak tűnő alkat, finom humorral, kellő iróniával, Keszéget, Urbánt ismertem a KMV-ről, talán Papp p Tibort is onnan.

A főszerkesztő és a szerkesztők komoly emberek voltak – úgy beszéltek hozzánk, atyai, támogató hangon, mintha számítana, hogy mit gondolunk. Félelmetes érzés volt, hogy ez már az irodalom.

Az Új Symposion 1988/1–2-es számának impresszumában olvasható először ez a névsor, akkor állt fel az ezen összetételű szerkesztőség.

Néhány hónappal később összehívtak bennünket a Forum-házban egy emelettel lejjebb, ahol megtudtuk, hogy ezentúl máshogyan lesz.

Az 1989/3–4-es szám Beszédes István főszerkesztése alatt jelent meg, a szerkesztőség: B. Tóth Szabolcs, Csapó Julianna, Hász Róbert, Faragó Attila, Hornyik Anna, Jódal Kálmán, Karácsonyi Attila, Keszég László, dr. Klein Rudolf, Kontra Ferenc (irodalmi szerkesztő), Lovas Ildikó, Molnár V. Zoltán, Papp p Tibor, Szombathy Bálint (technikai szerkesztő), Szögedi Szabó Béla, Urbán András.

Nemcsak annyi volt a változás, hogy Szombathy Bálint immár nem grafikai, hanem technikai szerkesztő volt, hanem hiányzott Bada Tibor és Hamad Abdel Latif neve is. Ebben a számban olvasható a főszerkesztő beköszöntője, amelyből kiderül, hogy ettől a számtól az Új Symposion ismét az együttlét, az alkotói koegzisztencia, a nyelvileg sem behatárolt szabad gondolkodás, az egyetemes másság európai minőségének keresésére nyújthat lehetőséget.

Ebből nyilvánosan, az irodalomtörténetre tartozóan is tudni lehetett, hogy Purger Tibor főszerkesztése alatt nem ez történt, nem a szabad gondolkodás terepe volt a folyóirat. De ennél sokkal többről és másról volt szó, csak nem lehetett pontosan érteni, hogy amikor a főszerkesztő azt írja, hogy felmentő ítéletek születnek, akkor Sziveri Jánosra gondol-e, vagy Purger Tiborra, aki vállalta, hogy az 1983-as eljárást követően Sziveri helyére üljön.

Egyébként Gerold László Vajdasági magyar irodalmi lexikon 1918–2014 című munkájában az áll, hogy 1986–89 között volt Purger Tibor az Új Symposion főszerkesztője.

A folyóiratszámokat lapozva azonban az derül ki, hogy az 1983. áprilisi számnak (216-os szám) a szerkesztősége Balázs Attila (szerkesztő), Bicskei Zoltán, Csányi Erzsébet, Csorba Béla, Faragó Kornélia, Fekete J. József, Fenyvesi Ottó, Kalapáti Ferenc, Losoncz Alpár, Mák Ferenc, Pogány Imre, Sebők Zoltán, Sziveri János (május 9-éig fő- és felelős szerkesztő), Szűgyi Zoltán és Túri Gábor.

A következő folyóiratszám, az 1984/1–2-es (217–218. szám) fő- és felelős szerkesztője Purger Tibor. Tehát ő követte Sziveri Jánost a főszerkesztésben, még szerkesztőség nélkül. A lapszámot készítők egy részéből és másokból az 1984/3–4-es számtól lesz szerkesztőség: Gulyás János, Kerekes László (művészeti szerkesztő), Lantos László, Margusics Károly, Szombathy Bálint (szerk.-bizottsági tagok); Stefán Oszkár (műszaki szerkesztő), Barta Viktória (lektor), Dávid Csilla (titkár).

Alig egy évvel később, 1985-ben már új szerkesztőséggel dolgozik Purger Tibor, amelynek tagjai: Kerekes László, Lantos László (olvasószerkesztő), Margusics Károly, Szombathy Bálint (grafikai szerkesztő), Bada Tibor, Kontra Ferenc, Kovács Tickmayer István, Máriás Zoltán, Turi Tibor, Andrási Adrienn (titkár).

Az 1987/11–12-es lapszámban már ott olvasható dr. Klein Rudolf neve, mások kimaradtak, megint mások bent maradtak.

És így érkeztünk el az 1988/1–2-es számig, ahol megjelentünk mi, taknyosok, szaros kis árulók, mint én azt a buszon zötykölődve megtudtam.

Furcsa módon soha nem jutott eszembe a lapszámokban utánaolvasni ennek a nehéz, viharos időszaknak, annak ellenére sem, hogy azt a letolást, gyanúsítgatást, kollaborálóként való aposztrofálásunkat nem felejtettem el, ahogyan – mint ez kiderült már beszélgetések során – más sem azok közül, akik ott alig húszévesként szerkesztőségi tagok lettek, és szintén megkapták a magukét.

Néhány hónappal később, amikor összehívtak bennünket egy emelettel lejjebb, és megtudtuk, hogy ezentúl máshogyan lesz, még nem tudtuk, hogy az mit is jelent. Nem izgatott bennünket, akik elmentünk arra az ülésre, majd alakul az élet, óriási terveink voltak, vagy csak fiatalok voltunk, és azt hittük, valóban úgy kell érteni a közös gondolkodást, hogy az közös gondolkodás.

Nagyon tanulságos és építő jellegű volt, hogy már a következő, 1989/10-es lapszámnál kiderült, hogy ez nem egészen így van. Ugyanis volt a szerkesztőség, ahol B. Tóth Szabolcs, Csapó Julianna, Faragó Attila, Jódal Kálmán, Karácsonyi Attila, Keszég László, Lovas Ildikó, Molnár V. Zoltán, Szögedi Szabó Béla, Urbán András, Hornyik Anna (titkár) neve szerepelt, és megjelent egy új kifejezés, a szerkesztőbizottság: Balázs Attila (széppróza), Csorba Béla (társadalom), Kontra Ferenc (irodalmi és olvasószerkesztő), Ladányi István (kritika), Papp p Tibor (vers), Szombathy Bálint (technikai szerkesztő).

A lapot természetesen a szerkesztőbizottság szerkesztette. Az magától értetődő, hogy aki szaros kis árulónak nevezett egy évvel korábban, a szerkesztőbizottság tagja lett – együtt Kontra Ferenccel és Szombathy Bálinttal, aki Purger Tibor főszerkesztése alatt, tehát Sziveri leváltását követően vitték a folyóiratot.

Az 1989/10-es számban már ott szerepel Sziveri János is, a szerkesztőbizottság alatt, a fő- és felelős szerkesztő felett, mint főmunkatárs.

Ezt a szerkesztőségi névsort még ott hagyták egy ideig, a szerkesztőbizottság gyarapodott, az 1989/11–12-es szám szerkesztőbizottságának tagja lett Bata János (világirodalom) és Horváth Ottó (szerbhorvát irodalom).

1991/1–2-es számtól a szerkesztőség kifejezés helyébe a szerkesztik szó lépett. Szerkesztik: Balázs Attila, Beszédes István (fő- és felelős szerkesztő), Bozsik Péter, Horváth Ottó, Sebők Zoltán. Technikai szerkesztő: Szombathy Bálint.

                                                                                              *

Az idők változnak, a szelek is változnak, a szerkesztőségek is változnak. A kérdés inkább az, megéri-e szerepet vállalni bárhol, bármikor, bármiben.

Ha az a tanulság, hogy leárulózhatták azokat a szárnyukat bontogató taknyosokat, akik a főszerkesztő leváltását követően öt évvel szerepet vállaltak a folyóiratban, ugyanakkor egy évre rá, hat évvel az egész történet után, ők maguk beültek a szerkesztőbizottságba azokkal, akik a leváltott főszerkesztő és távozott szerkesztőség után azonnal folytatták a lapot, akkor bizonyára semmit nem érdemes vállalni. De nem ez a tanulság. És még csak nem is az, hogy alig két év leforgása alatt ismét kikerültek a történetből. De még csak nem is az a tanulság, hogy tegnapi ellenségekből miképpen válhatnak barátok, harcostársakat pedig milyen egyszerűen ejtenek ki. És az sem tanulság, hogy aki a meghurcolt főszerkesztő helyére ült, a sajtószabadság bajnoka lett, és a cenzúra legfőbb ellenzője, tehát olyan a sajtószabadság és a cenzúra, amilyenek a bajnokai. Nem, ez semmiképpen sem tanulság.

A tanulság talán annyi, hogy vannak lapszámok. Ennél többre nincs is szükség. Az összes többi emberi. Néha kisszerű, néha nagyszerű. És egyetlen pillanatban, 1983. május 9-én, feloldhatatlan.