2024. március 28., csütörtök

Isten malmai

Verebes Ernő: Gerendák – a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház vendégjátéka Zentán

Az 1900-as évek elején járunk. A szélmalmok ideje, olybá tűnik, végleg lejárt. A bús képű lovagok mindazonáltal még mindig itt járnak közöttünk; a harcmodorukon viszont változtatni kényszerülnek – már amennyiben elég erős a hitük ahhoz, hogy folytatni tudják, és nem olvadnak be az arctalan tömeg kulisszaemberkéi közé. Lehetnek művészek, tanítók, gyógyítók, tudósok, de akár utcaseprők vagy vízvezeték-szerelők is, a közös bennük az, hogy késztetést éreznek az ébredésre és az ébresztésre, és hogy megküzdjenek a mostoha idők sötét fellegeivel. Szentek és/vagy bolondok. A szó legnemesebb értelmében.

Jósika szélmolnár közéjük tartozik. Amikor a malmot, melyben eddig munkálkodott, imaházzá alakítják át, és a püspök egy börtönviselt, kétes előéletű papot, András atyát helyezi oda lelkipásztornak, Jósika megmakacsolja magát, családjával egyetemben maradni akar, és akár ingyen is hajlandó elvégezni ennek érdekében a sekrestyési feladatokat. A pap kezdetben ellenkezik, végül azonban enged a tántoríthatatlan akaratnak.

A molnár személyisége ekkor kezd igazán megmutatkozni – legalábbis az atya előtt, aki lassanként azon is eltöpreng, kettejük közül vajon melyik erősebb a hitében, a(z ős)keresztényi értékek képviseletében, és talán nem kellett volna kapásból lenéznie a kétkezi munkásembert, aki úgyszólván „nincstelen”, hiszen még a malom sem volt soha az ő tulajdonában. Pedig hát Jósika eddigi tevékenysége sem nélkülözte a szakralitást: a búzából liszt, a lisztből lélek vált a keze alatt. A búzának pedig, ne feledjük, a régiek ajkán élet volt a másik elnevezése... Istennek útjai kifürkészhetetlenek ugyan, csendje olykor elviselhetetlennek tűnik, a malmai pedig lassan őrölnek – ám hogy ki segít neki igazándiból e sárgolyón a nemes mag és az ocsú szétválogatásában, az korántsem azon múlik, papi talárt visel-e avagy lisztes-poros munkásköpenyt. És bizony mondom, azt sem tudhatjuk előre, hol születik erre a világra az új megváltó: díszes palotában vagy ócska deszkabódé rejtekén. Hogy ki válik Mesterré, az csakis hit és elhivatottság kérdése. És persze az ezekből fakadó áldozathozatal. Az ember által irányított isteni szikra.

Templomra pedig bárhol lelhetünk – sötét erdő közepén, napszikrázó tengerparton, de még véráztatta csatatéren is –, a lényeg, hogy nem a külső káprázatvilág kulisszái között kell keresnünk, hanem mélyen benn, önmagunkban, lelkünk legjavában.

Valahol erről szól Verebes Ernő csodálatos, újszövetségi ihletésű metaforája – melyet vágyva vágyom: elolvasni. A drámának a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház általi színre vitelében – melyet csütörtökön este tekinthetett meg a közönség a Zentai Magyar Kamaraszínházban – elsősorban a szintén erősen metaforikus díszletet tudtam értékelni a kereszt alakban összeszegezett gerendáival, égbe vezető létrájával: a teljes malombelső szakrális jelleget öltött. Színházi jelzésrendszerében is remekül végigköveti az előadás a színművet, ami sokat segíthet a kevésbé avatott nézőnek a szöveg értelmezésében – ám éppen ezek a briliáns sorok sikkadtak el sok helyütt a bizonytalannak tűnő szövegtudásban, a kevéssé érthető artikulációban és a szintén bizonytalan, cseppet esetlen színészi játékban. Ami a darab zenéjét illeti, legtöbbször némiképp esetlegesnek tűnt számomra, ugyanakkor hangulatában leginkább tűrhetően követte a színen történteket. Úgy érzem mindazonáltal, további próbák és előadások során szépen csiszolódhat még ez a produkció, hogy végül méltóvá váljék a színmű zsenialitásához. Úgy legyen!