Ki vagyok én? Ki a másik? Mi a világ? Hol van a mi helyünk benne?... Vajon hányan tesszük fel magunknak ezeket a kérdéseket manapság? A technikai és ipari „fejlődés” egyre nagyobb méreteket ölt, sebesen folyik a globalizáció – mindeközben egyre távolabb kerülünk a valódi egységről, egymástól, de még önmagunktól is. Nincsenek már népek, csupán szürke tömeg létezik, mely reggeltől estig robotol: a napi betevőért, a fedélért a feje fölé; más esetekben a luxusért, a kényelemért, a divatos tárgyak és szabadidő-tevékenységek elérésének céljából. Az irónia az egészben, hogy ez a szabadidő útközben valahol elsikkad. A jelen társadalomnak, a földi „hatalomnak” pedig mindez persze tökéletesen megfelel: vérmentes győzelem a tömegek felett, legitim gyarmatosítás, engedelmes „biorobotok” a futószalag mellett... Hogy mindez hová vezet nyílegyenesen, arról eleget mesélnek a disztópiák. De vajon mit tehetünk ellene? Hogy az ember és a teljes emberiség visszatérhessen/eljuthasson igazi önmagához? Erre a kérdésre az egyik lehetséges választ az úgynevezett beavatásos népfőiskolák megszervezése jelentheti.
Pénteken este a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet oszlopcsarnokában Lázár Ervin János, a koppenhágai Hamvas Béla Klub önkéntes kultúrmunkása és művészeti oktatója Beavatásos népfőiskola címmel előadást tartott az általa kifejlesztett személy- és csapatépítési népfőiskolai képzési programról. Az estet Mezei Szilárd ősiséget megidéző kobozjátéka tette még hangulatosabbá és hitelesebbé.
Lázár kedélyes hangulatban mesélt arról a rendkívül izgalmas folyamatról, míg kereső emberként eljutott Magyarországtól Dániáig, az avantgárd színháztól a sajátos népfőiskolai képzésekkel való kísérletezésig, majd hatékony megvalósításukig (csupán támogatást nem könnyű találni rájuk – lásd a fentebb leírtakat –, bár most Magyarországon valami körvonalazódni látszik ebben a tekintetben is). Dániában Lázár már talált egy kész mintát az ilyen típusú népfőiskolára, már csak át kellett azt „komponálnia” a magyar ember számára. Így dolgozta ki saját módszerét, mely különböző művészeti ágak – zene, képzőművészet, színház stb. – segítségével valósul meg. A lényege, hogy kisebb csoportok rendeznek beavatási szertartásokat, rítusokat, miközben nem egy ember oktat másokat, hanem egymást tanítják, avatják be mintegy, a végén pedig eljutnak a katarzisig.
És hogy mi a veleje mindennek? A legfőbb cél megmozdítani, felébreszteni végre az embereket, hogy kereső, gondolkodó és érző lényekké váljanak, hogy az írásom elején megfogalmazott kérdéseket maguk is feltegyék önmaguknak, és megpróbáljanak rájuk válaszokat találni. Hogy felfedezzék valódi identitásukat (hamvasi terminussal: alapállásukat), és dolgozzanak ezen, miáltal felelős és nem utolsósorban szabad emberekként születhetnek újjá. Hogy a szürke tömegből ismét nép váljék, mely sokszínűségében hatékony, és létrejöhessen egy igazán és hosszú távon működőképes társadalom, végső soron egy élhetőbb világ a mostaninál. A cél tehát módfelett nemes. Igény is mutatkozik rá – jelen pillanatban csak nyomokban, igaz. Hogy mindez megvalósulhasson, ahhoz elsősorban arra lenne szükség, hogy vezetőink belássák rendkívüli fontosságát, és maguk is felelős és szabad emberekként tudjanak döntéseket hozni az emberiség javára.
További információ: https://web.archive.org/web/20160625214209/http://hamvasklub.parknet.dk/AddTovabb.html
