2024. március 29., péntek

Származásról, feladatról, elhivatottságról

Dr. Silling Léda: Addig maradnak meg a hagyományok élőként, amíg van mögöttük közösség, ami megtartja őket

Dr. Silling Léda Kupuszinán született, elsősorban a falu gazdag népi örökségéből táplálkozik. A faluban, ahol az élettempó és az életforma más volt, körültekintőbb. Szülein, nagyszülein, pajtásain át paradicsomi helyként élte meg a körülötte lévő világot, sokáig szinte öröktől valónak tekintette. Amikor felnőtt, lassacskán megtapasztalta, hogy valami megfogyatkozott, elveszett. Amibe beleszületett, az a személyiségében visszhangzott tovább. Emlékeit tehát mégsem fedte por, bár a falubeliek többségét szétfújta a szél. És mi az egyetemista első dolga? ,,Hangszerét” a lehető legegyénibben szeretné megszólaltatni: nemzedékek, generációk életét ,,tükörben”, írásban, fotókon, könyvekben megörökíteni. Vallomások ezek hitről, elkötelezettségről, az élet rendjéről, eredetiségről, festett bútorokról, vásári forgatagról, a népélet tiszta elemeiről. A vallomás: a múlt. Dr. Silling Léda néprajzkutatóval arról a szép viszonyról beszélgettünk, ami a tárgyak, az emberi munka és a teremtő szellemünk között feszült.

Ha azt mondom: otthon, mi jut róla eszébe?

– Kupuszina, a kupuszini ház, a nagymamám háza a szomszéd utcában, ahol nagyon sokat jászottam a pajtásokkal, ibolyát szedtünk ibolyaerdőben, pipacsot pipacsmezőben. Ezek az apró örömök gyerekkorom útjait benépesítették. A nagyszüleimmel kijártam dolgozni a földekre. Amikor felnőttként megcsap a föld illata, felvillan a kép: gyermekként ülök a hagymazsákok között és rettenetesen nehéz számomra, hogy ott kell ücsörögni a zsákok társaságában. Arra is emlékszem, hogy Boszniából jöttek a nénik dolgozni. Olyankor velük együtt mindenki ugyanazt ette, főtt krumplit meg szalonnát, főtt tojást, s vittük a termoszban a kávét, az a zöld termosz még ma is megvan. Szüleimmel a nyári szünetek idején nagyon sokat utaztunk, megmaradtak bennem az utak tündérei, mi mindig Magyarországra jártunk, Gyulára, Sopronba, Debrecenbe vagy Budapesre, a Balaton-partra, ezek voltak az élménydús nyarak. Pécsett a Főnix Szálloda kis hosztesz lányaira még mindig emlékszem, az Elefánt vendéglőbe visszajáró vendégek voltunk. Amikor felnőttem, a családi kirándulásokat a táborozás váltotta fel.

A paraszti életben mi jelenti a költészetet, mi emlékezteti Önt még ma is a paraszti lét múltjára?

– Erősen hagyományőrző faluban és családban nőttem fel. Nekem kicsi koromtól kezdve viseletem volt, most a lányaim hordják, a legkisebb szoknyától az alsószoknyákon, blúzokon át mindent megőriztünk. A nagyszüleim abban is jártak, a kékfestő kötény mindennap ott libegett a szemem előtt, a szoknyák is meg-meglendültek. Nyaranta kiszellőztettük a teljes népviseletet, ami most is ott van raktáron a nagyszekrényben. Olyan természetes volt ez számomra. Meg a kiskacsák nevelése a nagymamával, a máktörés és a babszaggatás a veteményesben, a dió- és mogyorószedés a kertben, a sok-sok virág a kiskertben. Az életre, értékekre neveltek. Gyermekként ezt nem igazán értettem, most már igen. Egyrészt a katolikus neveltetés leánya vagyok, a templombajárást nem tudom elfelejteni. Amikor kirándulni mentünk, minden szentet végig kellett néznem, hogy az attribútumai, a tőle elválaszthatatlan jellemzői alapján később mindegyiket felismerjem. Balassa−Ortutay Magyar Néprajzát kézzel-szemmel követtem kislány koromban, az volt a képeskönyvem. Katalin az idősebbik lányom, Anna Mária a kisebbik, nevük is Kupuszináról jön, az Anna a kupuszinai templom védőszentje, a Mária meg anyukámé, Katalin pedig mindkét családban kedvelt név volt. Az ELTE-n bölcsészkarra felvételiztem, néprajz szakra és kulturális antropológiára. Tulajdonképpen akkora háttértudás lakozik a fejemben, zsigereimben, amit néprajzos munkában bármikor hasznosíthatok és hasznosítok is. Amit otthon gyermekként plántáltak belém, utólag pótolni nem lehetne.

Kupuszinán nőtt fel. Ez már maga predesztinálta az embert.

– Az egyetemen az összes szemináriumi dolgozatom Kupuszina bűvkörében készült. A gyerekjátékok volt az egyik ilyen. Amikor az egyetemen meghallották, hogy Kupuszináról származom – a falu neve már ismerős volt a néprajzkutatók körében −, bármiről volt is szó, nem mulasztották el megkérdezni: jó, de Kupuszinán hogy is van ez, Léda? Meséld el! A kupuszinai népi kultúra mélységeibe ereszkedtem le, ahol otthonosan mozogtam, s ebből nyílott ki utána a tekintetem, a kutatásom Vajdaság egész területére. A kupuszinaiak piacozásáról írtam a szakdolgozatomat, abból csúcsosodott ki a doktori disszertációm témája: a vajdasági vásárok. A piachoz kapcsolódtak még más elemek, a földművelés dolgai, a népi építészet alakulása, a viselet és a táplálkozáskultúra változása.

A ,,Léda, mesélj, Léda, énekelj!” című történetnek folytatása is van. Minden ősszel tanulmányi kirándulásra mentünk. Amikor harmadéves egyetemisták voltunk, a szervezésemben körbejártuk a Vajdaságot. Persze néprajzosok lévén előkerült az ital is, így végigénekeltük az utat, szállt az ének az autóbuszban, jókedvünkben megalapítottuk az Ortutay pávakört, miért ne, nemrég tanultunk róla. A topolyai tájház udvarán lefényképezkedtünk, nem is olyan régen a kezembe került a fotó, amelyen látszik, milyen lelkesen énekeltük különböző vidékek népdalait. A következő, horvátországi, drávaszögi kiránduláson, míg mentünk át Bácskából Baranyába, Mohay tanár úr noszogatására, „meséljen, ez pont az, amit tudni kell erről a vidékről”, mikrofonnal a kezemben meséltem a társaimnak mindarról, amit apai nagyanyámtól hallottam, aki ott született, ott töltötte gyermekéveit. Arról szóltam, hogyan éltek ezen a vidéken, pontosabban Baranya bácskai oldalán, Kéngyiában, hogy ő miként kelt át naponta a komppal a Dunán, hogy iskolába menjen Kiskőszegen, Batinán, és kikapott az apjától, mert sáros lett az új cipője. A nagyanyám meséi alapján csodálkoztam rá erre a vidékre és derengtek fel újra a történetek a szállási, tanyasi életről.

Mit tart izgalmasnak, milyen témakörök lelkesítik, mozgósítják leginkább?

– A rozmaringról szóló tanulmányomat az hívta elő, amit egy konferencián hallottam, hogy egy régészeti ásatáson rozmaringágakat találtak nyitott sírokban, fiatal nők feje körül. Néztem egy nagyot, vajon honnan kerül oda a rozmaring? Akkor kezdtem el kérdezgetni otthon meg a környező településeken is, hogy nálunk hol jelent meg a rozmaring, és mi mindenre használták. Ugyan nem volt használatban a konyhában, de a lakodalmas nép díszítésében, a násznagyos almába szúrva megjelent, Doroszlón pedig a szűzkoszorúban. És az is kiderült, hogy még a fiatal halott feje mellé is tettek rozmaringágat a koporsóba felénk is. A kedvenc témáimból aztán könyv lett. A vásáros az egyik. Nem hiába választottam kutatási területemnek, közösen édesapámmal, a vajdasági vásárokat. Amikor a gyűjtött anyagot megmutattam a tanáraimnak, dr. Mohay Tamás mondta: Dankó Imre, a nagy vásárkutató megnyalná mind a tíz ujját, ha ma ilyen vásárokba járhatna. A kilencvenes évek vége felé, amikor belefogtam a kutatásba, még volt nagy állatvásár mindenütt, most már csak kisebbek vannak az egészségügyi törvény miatt. Ma a vásárok funkciója abban merül ki, hogy alkatrészeket, valamint a földműveléshez szükséges eszközöket vesznek az emberek, kisállatokat vásárolnak, a gyerekeknek pedig mézesbábos termékeket meg játékokat. Tavasszal kiscsibéket vagy tujacserjéket, facsemetéket árulnak a bejáratnál. A kirakodóvásárra érdemes eljárni. A zentai a Kézműves utcától különleges. Ez egy új próbálkozás, csak az a baj vele, hogy nem él. Véleményem szerint egy művi, külső behatással nem lehet továbbfejleszteni a vásárt.

Egy ideje egy szép képeskönyvön dolgozom, egy monográfián, amely a fémofferekről, fogadalmi tárgyakról hoz hírt. Ezek kicsi fém-, illetve ezüsttárgyak, amiket hálából a segítő szentnek, leginkább Szűz Máriának adományoznak, különleges segítségért, kérelemért vagy könyörületért, személyes szükségben, bajban, vagy hálából, többnyire a kultuszhelyen, templomokban vagy az esemény színhelyén. A doroszlói Mária-kegyhelyen van a legtöbb, ott százhúsz ilyen láb, szem, szív, kéz vagy teljes alakot ábrázoló tárgyat számoltam meg. Ötvösök készítették őket. És ezt is a gyerekkoromból szedtem össze, már akkor is az ilyen apró dolgok érdekeltek. A tekijai Mária-kegyhely gyűjteményének egyik szép példánya egy szőlőlevél, utalva a szerémségi bortermelésre. Nyomozok a készítő mesterek kiléte után. Nemcsak Európában, a keresztény világban mindenütt honosak ezek a hálatárgyak, Mexikóban is sok van belőlük.

A kupuszinai népviselet monográfiája lenne a következő dolgom, amire rá kell vennem magam, hogy befejezzem. A doroszlóihoz és a gombosihoz viszonyítva színeiben sötétebb volt a kupuszinai, a nők szoknyája nem bokorugró, hanem apróra ráncolt, trapéz, azaz harang alakot formál. Mindhármat a Sárközből származtatják, csak a miénkre erős hatással voltak a környékbeli svábok, ezért dominál a régi viseleten a fekete szín. Amikor elkezdődött a nagy piacozás, Zágrábba jártak a kupuszinaiak jó hosszú ideig, onnan hozták haza a flittereket, a csipkéket a buggyos ujjú ingekre, a kötény szélére, és lassacskán tarkállani kezdett a viselet, csillogó lett a lányoké, és egy idősebb asszony bordó színű szoknyát is felvehetett.

A festett bútorok egy máig dédelgetett témám, ami szintén Kupuszináról indult. Ott áll egy kis helytörténeti, néprajzi gyűjtemény a régi iskola tanítólakásában, igazgatói irodájában. Jobb helyen lenne egy parasztházban, de itt száraz, biztonságos helyen van. A komáromi festett ládák lehettek az első festett bútorok ezen a vidéken. A nagymamámnál volt egy nagy barna szekrény, valójában egy régi tulipános szekrény volt. Egyszer elhívtam a restaurátor kolléganőmet, ugyan nyissa ki azt a tulipánt az olajfesték alól, és láss csodát, gyönyörű, íves tulipánok bukkantak elő a barna szín alól.

Megtörtént, hogy magával ragadta a ,,kollektívumba való beolvadás” lüktetése?

– Felejthetetlen számomra a doroszlói búcsú, igazi zarándokmenet a kegyhelyre vagy például a tekijai kegyhely meglátogatása. Nehéz elválasztani, elkülöníteni ilyenkor, hogy a néprajzkutatói mivoltom kerül-e előtérbe, vagy a vallásos énem. Amikor a dályhegyi, az almáskai kegyhelyre mentünk el a tanárommal, és láttam, hogy kis cédulák veszik körül Szűz Mária szobrát, nem éreztem késztetést, hogy kibontsam és elolvassam őket. Valahol belül ott motoszkált bennem a néprajzos kíváncsisága, de jó is lenne megtudni, mit kérnek a Szűzanyától, miért hálásak neki, hiszen itt van az adat az orrom előtt, csak oda kell érte nyúlni. De nem vettem el, nem gyűjtöttem össze, mert ilyen esetekben erősebb bennem a vallásosság fegyelmezettsége. A gyűjtés során persze rákérdezek, és ebben nem állíthat meg semmi.

Milyen falukutató utakra indult, milyen tapasztalatokat szerzett?

– A gazdálkodásból, kereskedelemből indult ki majdnem minden témám, és mindig szélesítettem ezt a látókört, igyekeztem kicsit tágabb összefüggésekben vizsgálódni, Kupuszina után a környező magyar településeken, Szilágyi, Nemesmilitics, Doroszló, Gombos, Bezdán felé. Itt, a nyugat-bácskai régióban könnyebb volt kutatni, mert sokszor tudtam, kihez kell mennem gyűjteni, például anyu barátnőjéhez Militicsre, aki élvezettel mesél az ottani nemesek életéről, vagy a kulenkészítésről, illetve az anyósom segítségével a szilágyi adatközlőkhöz, akivel még további adatközlőkhöz is el fogunk menni. Itt, a Vajdaságban elég erős kapcsolathálót építettem ki, ezért előszeretettel fésülöm át ezt a területet. Ha idegenként megy valaki egy településre, ott előbb ki kell alakítani a kapcsolatokat, megismerkedni a pappal vagy egy tanárral, olyan valakivel, akire a falubeliek felnéznek. Falujáró útjaim megerősítettek Bánátban és a Szerémségben is. Maradékon, számomra teljesen idegen terepen, például a református lelkésztől kértünk segítséget.

Kiss Lajos mindent egységben látott. Együtt vizsgálta az egész életet, az egyénit és a társadalmit úgy, mint előtte senki más.

– Mindig van egy-egy téma, ami pillanatnyilag jobban foglalkoztat, vagy ami éppen egy konferencia miatt előkerül. Természetesen azt vallom, hogy az egészben kell meglátni azt a bizonyos témát. Nem szabad kiemelni, kiragadni a közegből, hanem az egészben kell tudni meglátni és megismerni. Mindig az összhatás a fontos. Ez az egyik oka annak, hogy nemcsak a magyar népi kultúrát próbálom górcső alá venni, hanem a szerb szakirodalmat is fellapozom, gyűjtök a környező településeken is, és más nemzetiségek kultúráját is áttekintem. Nemrég Szontára és Monostorszegre látogattunk el sokác szőtteseket nézni. Gyönyörűek!

Egy néprajzkutatónak mi a feladata?

– Az első lépés a begyűjtés és dokumentálás. Aztán, ha szerencsénk és lehetőségünk is van, a tárgy vagy dolog története után is kutatni kell, mondjuk, egy balladának, az jó dolog, de nem feltétlenül kötelező, mert a ballada és a népdalok is változnak, ahogyan átadódnak, áthagyományozódnak, mindenki igazít, alakít rajtuk egy kicsit a maga szájíze szerint.

Én úgy látom, hogy a dokumentálás a feladata a néprajzosnak, és utána következik annak értelmezése, történetének a kutatása, megfejtése. Vannak más kutatói iskolák, a budapestire azt mondják, hogy értelmező, a gyűjtött anyagot tovább rendezi, struktúrálja, bizonyos definíciókat von ki belőle, mi változik, hogyan stb. Én még mindig azt vallom, hogy gyűjteni kell továbbra is.

Az a dolgunk, hogy ismerjük meg és őrizzük a népi kultúrát?

– Kérdés, hogy a népi kultúrát úgy akarjuk-e megtartani, hogy az emberek tudatában rögzüljön, vagy úgy, hogy megéljék is azt, mert nem lehet összemosni a kettőt. Jónak tartom, hogy van lehetőség arra, hogy a tudást átadják, de az már nem ugyanolyan gyökerekből táplálkozik, az áthagyományozódás egyik fonala ezzel megszakad. Terjeszteni, lehetőséget adni rá, hogy valaki megtanulja, mindenféleképpen pozitív, ahogy most a Hagyományok Háza megkezdte hálózatának kiépítését a népművészeti munka megerősítése, a néphagyománnyal foglalkozó közösségek segítése érdekében.

Bár ha jelölni kell valamit a szellemi örökség listájára, ott is az egyik leglényegesebb szempont, hogy van-e közösség, ami élteti. Addig maradnak meg ezek a hagyományok élőként, amíg van mögöttük közösség, ami megtartja. Hiába tudom én, hogyan kell békaszéket fonni Kupuszinán, ha megtanítom a gyerekeimmel, az a játékukban, ebben a másfajta közösségben már nem ugyanúgy fog élni. Továbbadjuk ezt a tudást, de már nem azonos az íze. Régen a lány otthon a sötétben, népviseletben várta a legényeket, hogy jöjjenek locsolni, muzsikaszóval. Ezt nem lehet összehasonlítani egy néptánccsoport által megszervezett locsolással. Újjáéledés, újjáélesztés vagy túlélés? – fontos kérdések.

Kupuszinán sok minden eltűnt?

– Kikopott a tájszólás, amikor hazamegyünk és a szüleimmel beszélgetünk, elámulok, ó, ezt a szót már régen nem használtam. A doroszlói búcsúra, ha csak tehetjük, elzarándokolunk, hazamegyünk a kupuszinaiba is, Szent Anna ünnepére, ugyanúgy Szilágyira, a férjem családjához. Meg a nagy ünnepekre tudunk hazalátogatni, azok ritmizálják, ütemezik az életünket. A húsvéthoz, karácsonyhoz kapcsolódó szokások megmaradtak, mindent, amit én magammal hoztam, igyekszem a lányaimnak átadni. Húsvétkor tojást festünk, karácsonykor díszítjük a fát, várjuk a Jézuskát, az ajándékokat. A viseletet már nem hordom. Utoljára otthoni lakodalmakban volt rajtam. A festett bútorok ott maradtak Kupuszinán, időnként méricskélem, hol is férhetne el nálam egy tulipános láda, ami otthon árvul a kamrában. Nem tudom hova tenni. Itt, Szabadkán más a ház. A szellemi örökség nálunk a mesékben és a népszokásokban él tovább.

A hagyományok mennyire tanítanak meg bennünket arra, hogy az életben egyfajta rendnek kell lennie?

– Nálunk, Kupuszinán elég régies konyhát vezetett a nagyanyám, minden pénteken bableves volt és mákos tészta. Ez a hét rendjébe tartozott bele. Gyerekkoromban még a nyárnak is megvolt a rendje, hogy meddig szedtük a hagymát, mikor mentünk nyaralni, milyen munkálatokat végeztünk el a búcsúig. Amikor elkezdődött az iskola, emlékszem, gurultak a kocsik, vitték a szövetkezetbe leadni a gabonát. Az évnek jobban beosztott ritmusa volt, mint most. Ma tágabb egységekben gondolkodunk.

Az életében hol van helye a néprajznak?

– Munka után minden időm a családomé, és ha tudok egy kis időt szakítani néprajzos dolgaimra, az remek, amikor elalszik Kata meg Anna, és leülök írni még egy oldalt, hogy haladjak az éppen adott témában. Az esti meseolvasás a legszebb felüdülés a napban. Igazán jó volt, amikor két napra hazamentem, a gyerekeim a másik nagyszülőknél, Szilágyin voltak, én akkor a szüleimmel egyfolytában csak szakmai dolgokról beszélgettem. Egyszer megkérdeztem aput, hogy tudott mellettem írni, de az teljesen más családszerkezet volt. Természetes volt, hogy elmentem a nagyszüleimhez, és kimentünk a kertbe krumplit szedni, vagy a lovakhoz a nagyapámmal. Sokkal szorosabb volt a kötelék köztünk, mint most a gyerekeimnek a nagyszüleikkel.

A szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézetben, melynek az igazgatója, a múlt jelenbe való beépítése kiemelt jelentőséggel bír?

– Minden 20 évben újraírják a területrendezési terveket, és mindig kikérik a Műemlékvédelmi Intézet véleményét. A védett épületeknek több kategóriája létezik, kiemelt jelentőségű például a szabadkai városháza, amit nem szabad bolygatni. Olyan is van, ami a dokumentáció révén védett, és a dokumentációnk révén létezését és változásait nyomon követhetjük. Ha húsz éveket lépegetnénk vissza az időben, minden alkalommal találkoznánk egy új elképzeléssel, gondolattal a városrendezési tervekben, mert az épületek esetében hosszú távokban kell gondolkodni. Lassan visszaérünk az 1900-as évekhez, amikor elkezdtek épülni Szabadkán a szecessziós épületek, a palotasor a vasútállomás irányában, később a Raichle-palota, utána a Leovics-palota, az ott húzódó Raichle Ferenc park környéki épületek. Akkor is volt a városnak egy víziója arról, hogyan kellene változtatni, alakítani ezt a várost. Most Szabadkát bekapcsolták egy nagy lélegzetű, a Duna menti országokat érintő szecessziós projektbe, s az első lépés a homlokzatok felújítási terveinek elkészítése. Azt a stílust, ami 1900-ban megragadta a várost, ma is meg kell tartani, megőrizni, az épületeket eredeti állapotukban megtartani/visszaépíteni. Az már a város feladata, hogyan szeretné kiaknázni, kihasználni ezt a kincset. Egyedi kezdeményezés ez, mert 9 partner, több ország vesz részt benne, többek közt Szlovénia, Horvátország, Magyarország, Szerbia, Románia, Bulgária. Mindig más-más országban találkozunk megbeszélni az éppen felmerülő problémákat, kérdéseket. Ezúttal itt, nálunk lesz a megbeszélés, és nekünk, bizony, van mit megmutatni. Igaz, az építmények nincsenek olyan jó állapotban, mint pl. a ljubljanai szecessziós létesítmények, de sokkal több van belőlük, mint bármelyik városban, ahol eddig jártunk. Kuriózum az is, hogy nálunk nem a főváros bővelkedik szecessziós épületekben, hanem Szabadka. A Műemlékvédelmi Intézet saját projektuma a bajai Tűrr István Múzeummal és a szabadkai Városi Múzeummal egy határon átnyúló IPA-projekt. Ennek az együttműködésnek köszönhetően ismeretterjesztő könyvecskéket adunk ki a szabadkai műemlékekről. Az alapvető munkánk szépen halad, sok a műemlék-felügyelet, és a felújított szabadkai Zsinagóga apropójaként az európai együttműködés napján, szeptember 21-én lesz a zsinagógáról szóló könyvünk bemutatója éppen a szabadkai Zsinagógában.

 Ön falun és a városban is ,,megfrissül”?

– Abban, hogy itt vagyok, hogy Szabadkára jöttem, Kata lányomnak van nagy szerepe, mert ő jelezte jöttét, vártuk őt, s a férjem itt dolgozott. Neki köszönhetjük, hogy itthon vagyunk, dolgozunk, kutatunk és élünk is. Maradni akarunk, hiszen a családomnak jó itt, és amíg erőim bírják, én is megállok, ahol vagyok. Lényegesnek tartjuk a nagyszülők és a szülőföld közelségét. És ez tartson így sokáig!