2024. április 18., csütörtök

Felújítják a zentai hadifogoly-temetőt

Fekete gránit keresztek állnak majd a Szent Anna-temetőben a honvédsíroknál – A felszentelést október 30-án tartják

A zentai Jézus Szíve plébánia és a szentendrei Vigyázók Hadi- és Kultúrtörténeti Egyesület együttműködésével és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. több, mint ötmillió forint értékű támogatásával méltóképpen felújítják annak az 51 honvédnek a sírhelyét, akik a zentai laktanya hadifogoly-táborában hunytak el 1945 nyarán. Az alsóvárosi temetőben található terület rendezését két évvel ezelőtt kezdték meg, az új kereszteket pedig a napokban helyezik le.

A legtöbb zentainak tudomása van arról, hogy a Jézus Szíve plébánia tulajdonában lévő alsóvárosi temetőben (Szent Anna-temető) találhatók a hadifoglyok sírjai. A temetőnek az a szeglete mindig elhanyagolt állapotban volt, sokáig gaz és ördögcérna fedte be, benőtte a vadnarancs, út sem vezetett oda, csak régi kőkeresztek árulkodtak arról, hogy valakik ott el vannak temetve. A nép persze tudta, mert az öregek mesélték, hogy foglyok vannak ott, de jobb volt velük nem foglalkozni, mégis mindenszentekkor virágok kerültek a sírokra. Ahogy fordult a történelem kereke, már nem kell őket eldugni, tagadni, méltó emléket lehet nekik állítani, és erre kerül most sor.

Molnár Tibor zentai helytörténész Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai című könyvében foglalkozik a zentai hadifogolytáborral, és azt írja róla, hogy a hadifoglyok 1945 nyarán kerültek a zentai laktanyában kialakított fogolytáborba, és nem lehetett róluk megállapítani, hogy  melyik legyőzött hadseregből valók lehettek és közülük többen is magyarul beszéltek, ezért a zentaiak úgy gondolták, hogy hadifogságba esett magyar honvédekről van szó. A lejegyzettek szerint a hadifoglyokat mezőgazdasági munkában próbálták foglalkoztatni, de nagyon legyengült állapotban voltak, így nemigen tudtak velük mit kezdeni. Az alapvető higiéniai körülmények nélkülözése, a silány élelmezés és az egészséges ivóvíz hiányában fertőző betegség – egyfajta háborús dizentéria, gastroenteritis – ütötte fel a fejét a táborban. Az állandó hasmenés a betegeknél óriási vízveszteséggel járt. Mivel a vízveszteséget nem tudták megfelelően pótolni, a beteg annyira „kiszáradt”, hogy hamarosan belehalt. Jórészt a járvány következtében 51 hadifogoly hunyt el 1945 július vége és augusztus közepe között. Az elhunytakat a zentai római katolikus alsóvárosi temető egyik félreeső részében temették el, és a nevüket kőkereszten tüntették fel. Az anyakönyvi hivatal az elhunyt hadifogoly személyi adatait bejegyezte a halotti anyakönyvbe.

A kutatások szerint, mivel a hadifogolysírok eldugott helyen voltak és nem szúrtak szemet senkinek, elkerülték a szerbiai belügyminisztérium egy 1945-ös rendeletében nekik szánt sorsot: hogy megsemmisítsék őket, mint a „megszállók” jelenlétére utaló jelet.

Molnár Tibor arról is beszámol a könyvében, hogy a levéltári kutatások során bebizonyosodott, hogy az elhunyt hadifoglyok többsége idősebb – 50 év körüli – magyar állampolgár volt, német nemzetiségű, Baranya megyei lakos, és a következtetések szerint Ausztriában estek hadifogságba, valószínűleg mint német katonák.

A hadifogolysírok csaknem fél évszázadon át pihentek az alsóvárosi temetőben a „tágabb” közvélemény tudta nélkül, mígnem a 90-es évek közepén Szloboda János publicista lebbentette fel a titok fátylát „Zentán történt 44-ben” című könyvében, majd Molnár Tibornak is megjelent a fent említett könyve 2003-ban, és csak ezt követően tizenöt évvel kapnak méltó emlékezetet a hősi halottak.

Rác Szabó István, a Jézus Szíve-plébánia koordinátora, aki egyben a temető gondnoksági felügyeletét is végzi, elmondta, hogy amikor három évvel ezelőtt elvállalta ezt a megbízatást, elkezdték rendbe tetetni a parcellát, viszont a sírok felújítására nem volt forrásuk, mígnem a sors úgy hozta, hogy olyan emberekkel találkoztak, akik küldetésüknek tekintik az első és második világháborús katonai sírok rendbetételét:

– Néhány évvel ezelőtt Zentán járt Hangácsi István, a szentendrei Vigyázók Hadi- és Kultúrtörténeti Egyesület vezetője, és mivel Molnár Tibor könyvéből tudta, hogy a temetőben van egy ilyen parcella, megkérte Tibort, vezesse ki a temetőbe, mert látni szeretné a sírokat. Tapasztalva a lesújtó helyzetet, azt mondta, gondolkodik rajta, hogyan lehetne felújítani őket. Ők tudták ennek a módját, az ehhez vezető lehetőségeket, mert a szervezetük honvédsírokat újít fel főleg a Kárpátalján, és mivel a Délvidéken még nem ténykedtek, szerettek volna segíteni. Tibor értesített engem erről, és én 2016 júniusában felvettem Hangácsi Istvánnal a kapcsolatot. Augusztusban már a Vigyázókból itt jártak hárman, és két geodéta is velük jött, akik lemérték a sírhelyek pontos koordinátáit, eltávolították a régi kereszteket, és abban egyeztünk meg, hogy megpróbálnak támogatást találni a teljes felújításra. Mi azonnal elkezdtük a terület rendezését, elsimítását, de a pályázati időszak hosszúra sikeredett, ugyanis az első próbálkozás sikertelen volt.

A Vigyázók azonban nem adták fel, és aztán 2017 novemberében megtudtuk, hogy a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. nyújt támogatást ötmillió-százezer forint összegben. Idén márciusban megkötöttük a szerződést Sass Tamás moholi kőfaragóval, áprilisban pedig az egyház saját forrásaiból, gyűjtéséből kibetonoztatta a hadisírokhoz vezető több, mint száz méter utat. Júniusban ismét itt járt Hangácsi István és Futaki Gábor, a szervezet titkára, és megjelölték a sírok helyeit, a kőfaragóval pedig megbeszélték a részleteket. Mind az 51 kereszt fekete gránitból készül 120x50 centiméteres dimenzióban, a nevek vésve kerülnek bele, ezüst színűre festve, és a keresztek két sorban foglalnak helyet. A keresztek azóta elkészültek, a neveket most vésik rá, a keresztek alapjául szolgáló beton talapzatot pedig bő egy hete öntötték ki. Jelenleg a beton talapzat közötti területet töltik fel földdel és füvesítik, majd a napokban következik a keresztek felszerelése.

Rác Szabó elmondta, hogy a felújított hadifogoly-temető felszentelésére október 30-án 14 órakor kerül sor ökumenikus szertartás keretében, ugyanis a foglyok főleg római katolikusok voltak, de volt közöttük evangélikus és református vallású is:

– A szertartást a magyar honvédség tábori lelkésze vezeti a zentai papság, valamint Orosz Attila református lelkész és Dolinszki Márta evangélikus esperes asszony részvételével. Mivel a foglyok között két lengyel nemzetiségű is volt, felvettük a kapcsolatot a lengyel konzulátussal, így onnan is jönnek vendégek a felszentelési ünnepségre. Távlati terveink között szerepel, hogy a felújított sírhelyeknél évente megemlékezést tartsunk a magyar hősök emléknapján.

*********

Az egyik hozzátartozó által a levéltár rendelkezésére bocsátott korabeli levél, melyben férje – Kurali János – halálesetéről tájékoztatja egy bajtársa az elhunyt feleségét:

1945. X. 31.

Kedves Kuraliné!

Tudatom, hogy szeptember 24-én Isten segedelmével hazaérkeztem szerb fogságból. Fájó szívvel meg kell már egyszer tudatni, hogy a kedves férje, az én legjobb bajtársam, több mint valószínű augusztus havában halt meg Bácskában, Zenta városában a lágerban.

Együtt szenvedtünk sokat: 1200 kilométert gyalog kellett megtennünk, míg Zentára érkeztünk. Ott szegény jó bajtársam a nehéz gyengélkedőknél maradt, és én kikerültem munkára. És mire visszakerültem, az volt az első, hogy hol van az én Kurali bajtársam?

Hát bizony a legjobb bajtársam már nem volt a nehéz (súlyos) betegeknél! Azonnal érdeklődtem a gyengélkedő parancsnokánál. A parancsnok azt mondta: a jó bajtársad meghalt augusztus havában, a pontos napot nem tudta megmondani.

52-en haltak meg közülük Zentán. Meg is mutatta nekem a könyvet, ahol a halottak be vannak írva. Bizony a jó Jóska bajtársamnak a neve is ott volt: Kurali József 51 éves, Bakonyszentiván.

Kedves Kuraliné! Kedves férje teljesen át volt hűlve. Pokróca, köpenye nem volt neki. Míg nekem volt, együtt takaróztunk. Később tőlem is elvették. Nem volt semmink. Kimondhatatlan kálvárián mentünk át. A lábai és az arca annyira meg volt dagadva, hogy nem lehetett ráismerni. Sok kamillateát főztem a bajtársamnak, de mind hiába volt.

Nyugodjunk bele, a jó Isten úgy akarta.

Ezzel zárom soraimat, maradok bajtársi szeretettel:

                                                                                  M. János, Fejér megye