A modernitás végével a XX-XXI. század fordulóján, mint minden korszakváltás idején, a kiüresedés és a széthullottság uralta el a társadalmat. Ebben „a két valami közti sem ebben, sem abban” élünk a mai napig. A modernitás hitelét vesztett nagy elbeszélései, metanarratívái nem képesek már hatni az emberekre, de az új eszmék és önértelmezések még nem születtek meg, pedig csak azok adhatnának új életcélt és helyezhetnék el ismét az életértelmet kereső európai embert a létezésben. Az eszmehiány, a céltalanság szétszórja atomjaira az emberi közösséget, amely létcél nélkül már csak az anyagi élvezetekben és a szórakozásban találhatja meg az időtöltés egyedüli értelmesnek látszó formáját.
Így születhetett meg a fogyasztói társadalom atomizált tömegembere, aki az anyagi élvezeteknek él, szellemének kielégületlenségét pedig a szórakozásnak nevezett időelveréssel csillapítja a konzumtársadalom jól kidolgozott módszereivel és technológiai csodáival. Ez azonban az emberi természet miatt, amely sohasem elégedhet meg a pusztán csak anyagival, a szellemi űr érzetét hagyja maga után. A kibírhatatlan érzéstől meg kell szabadulni, de legalább feledtetni kell: drogokkal, alkohollal, újabb élvezetekkel, kalandokkal... Utána törvényszerűen még mélyebb lelki űr telepszik a feledtetésére újból a drogokhoz, alkoholhoz nyúló, élvezetekben elmerülő emberre.
Innentől fogva működésbe lép az ördögi kör, amelyből nagyon nehéz kilépni. Különösen a fiatalokon érzékelhető ez a létezés értelmetlenségét átélő tanácstalanság, az idősebbek legalább még belekapaszkodhatnak a múlt emlékeibe miközben a régi eszmék elveszésén és a pusztuláson siránkoznak. Így volt ez minden korszakváltás idején.
A modernitás kora halálra ítéltetett, már csak a régihez a régi módon kötődő emberekben él tovább. Már kezdetét vette a modernitás utáni kor, de még csak magszerű, embrionális állapotban létezik azon keveseknek a gondolkodásán és életvitelén keresztül megjelenítve magát, akik „hallják az új idők szavát”. Az emberek túlnyomó többsége viszont, amint az a nagy változások idején lenni szokott, a kiüresedettség, a sehova sem tartozás állapotába száműzetett, már nem képes erőt meríteni a régi eszmékből, de az eljövendő modernitás utáni korhoz sem találta még meg a szellemi kapcsolódási pontot. Ezt a sehova sem tartozottságot, kiüresedettséget és a belőle szükségképpen következő társadalmi atomizálódást, szétszakadozottságot illetjük e szövegben a posztmodern jelzővel.
A posztmodern tehát a modernitás posztállapota, de még nem – a csupán mag formájában vagy embrionális állapotban – létező modernitás utáni kor, amely egyelőre saját nevet sem kapott, hiszen az előbbi (növényi vagy emberi) hasonlattal élve még ki sem sarjadt vagy meg sem született. Még csupán néhány ember gondolkodásában és életvitelében létezik homályos kontúrokkal megrajzoltan. A posztmodern a jelenlegi korszakváltás állapota, az eszmei űrnek az a nyugvóhelyzete, amikor az átlendülése előtt az inga egy pillanatig a holtponton megáll: sem a régi, sem az új, mégis sok tekintetben még a régi és sok tekintetben már az új.
Jelenkorunk történelem-beteljesítő forradalmaira is ebben az értelemben használjuk a posztmodern jelzőt. A posztmodern társadalmi fordulat a korszakváltás átmeneti időszakának a forradalma, ami sok tekintetben emlékeztet a modernitás korának klasszikus forradalmára, de bizonyára már több tartalmat magában hordoz a modernitás utáni kor eljövendő társadalmi fordulatából is, amit azonban egyáltalán nem biztos, hogy forradalomnak fogunk nevezni. Szigorú értelemben véve a forradalom csak az újkori társadalmi fordulat elnevezése lehet, az előbbi koroké nem, amiből az a következtetés vonható le, hogy az utána jövő kor gyökeres társadalmi átalakulása sem biztos, hogy magán fogja viselni az újkori revolúció ismertetőjegyeit.
Korunk jobboldali történelem-beteljesítő forradalma
Közös jegy a történelmet beteljesíteni szándékozó forradalmakban, hogy szabadságtagadók és hogy ebből kifolyólag az erőszakot tekintik céljaik elérése legfőbb eszközének. Másként erőszakos azonban az egyik és a másik eszmerendszer.
A baloldali (kommunista) történelem-beteljesítő forradalom és annak posztmodern utóda nőies módon, verbális háborút indítva először a szavak gyilkos erejével töri ízzé-porrá az ellenséget, és csak a végén adja meg a halálra ítéltnek, ha akarja, a kegyelemdöfést. Ehhez a harchoz a forradalmi célban hívő művelt entellektüelekre van szükség, a baloldali forradalmárok élgárdája ezért mindig is észemberekből, értelmiségiekből állt, a mai posztmodern korban is így van ez.
A jobboldali (fasiszta) történelem-beteljesítő forradalom férfias módon, gondolkodás nélkül, a győzelmi esélyt sem latolgatva egy kiszámíthatatlan pillanatban fizikai erővel ráront az ellenségére, és csak azután kezd el magyarázatot keresni a tettére – ha még működik benne a lelkiismeret –, miután már kivégezte az áldozatát. Így rohanták le a nácik összes háborús ellenfelüket, a Szovjetunióba, a nagy történelem-beteljesítő riválisba azonban beletört a foguk. A jobboldali forradalmárok élgárdáját mindig is tettben, akcióban hívő erőszakos ösztönemberek alkották, akik előbb cselekedtek, utána gondolkodtak, ha gondolkodtak. Volt ugyanis, aki ezt megtette helyettük. Ezt a kiváltságot átengedték egyetlen személynek, a Vezérnek, a jobboldali forradalmi Messiásnak, nekik csak az volt a feladatuk, hogy habozás nélkül teljesítsék a parancsait és még a ki nem mondott, titkos szándékait is kitalálják. Így van ez a mai posztmodern korban is azzal a fontos különbséggel, hogy az átmeneti kor széthullottságából következően ma sok kis Vezér van, a nagy Kiválasztott eljövetele, ha lesz ilyen, még várat magára.
Első hallásra talán meglepően hangzik az állítás, hogy az igazi, történelemformáló szerepre képes jobboldali forradalmárokat Európában ma az iszlamistákban kell keresni. A jobboldali történelem-beteljesítő társadalmi fordulatokkal rokon iszlamizmus elemzésére itt sajnos nem vállalkozhatunk. Ahhoz egészen más értelmezési keretet kellene használni, az iszlámban ugyanis az európaival ellentétben nem szemlélhető különválasztottan a vallási és a világi dimenzió. A hasonlóság ennek ellenére szembetűnő, különösen az Irakban és Szíriában terrorállamot létrehozó Iszlám Állam esetében: ezek a közös pontok az állami erőszakuralom, a vallási hódítás a dzsihád nevében, a végidő-hit, az iszlám közösség (testvériség) szélsőséges sovinizmusa, a más alapokon nyugvó antiszemitizmus, a vezértisztelet az önhatalmúlag kinevezett kalifa személyében, a hatalomra törő mozgalmi jelleg, a pártosodás elutasítása a közösség egysége nevében stb. Mindezek a szélsőséges muszlimokat Európából is mozgósító Iszlám Államot – és általában az iszlamista mozgalmakat – a jobboldali történelem-beteljesítő forradalommal, azon belül is leginkább a nácizmussal teszik rokon jelenséggé.
Európában még mindig a régi fasiszta veszéllyel riogatnak, mintha még mindig a több mint fél évszázada fennakadt lemez szólna. Csakhogy jelenleg nem létezik olyan régi mintára szerveződött szélsőségesen nacionalista európai mozgalom, amely eséllyel pályázhatna arra, hogy a XX. századi fasizmus helyébe lépjen. A célcsoportjára valódi befolyással bíró, ebből kifolyólag a történelmet már most is alakító újfajta jobboldali totalitárius tendenciát a jelen pillanatban Európában – és globális szinten is – az iszlamistákban lehet fölfedezni, nem pedig a Franciaországban megszületett identitárius mozgalomban vagy a fősodortól eltérő, populistának elkeresztelt európai politikai irányzatokban, amelyekben a riogatók a régi fasiszta árnykép életre kelését vélik meglátni. Ezek a politikai irányzatok és a modern konzervativizmus képviselői (az identitáriusok) a régi európai értékek és önazonosságformák megőrzéséért szállnak síkra, és legtöbbször e miatt a másként gondolkodásuk miatt bélyegzik meg őket a fasizmus vádjával a baloldali posztmodern történelem-beteljesítő forradalmárok, akik uralják a nyugati médiát és az egész szellemi közeget. Ebből természetesen nem következik, hogy egy belőlük kiszakadó szélsőséges irányzat ne válhatna a jövőben egy újfajta posztmodern jobboldali történelem-beteljesítő erővé. Az Iszlám Államot (a kalifátust) Szíriában és Irakban létrehozó terrorszervezet viszont már ma is vitathatatlanul az. Remélhetőleg nem a jövője, hanem csak a szomorú jelene korunknak, főként azoknak, akiknek meg kellett és ma is meg kell élniük a pusztításukat.
Korunk legnagyobb furcsasága, hogy a Nyugaton a mai baloldali posztmodern történelem-beteljesítők titkos szövetséget kötöttek az iszlám fundamentalisták (szalafisták, vahabiták, a Muzulmán Testvériség) befolyása alatt álló iszlámmal azt remélve, hogy így végleg legyőzhetik a közösnek tekintett ellenséget, a régi európai értékrendet és az ahhoz kötődő identitásformákat (a keresztényi, a nemzeti és a családi önazonosságtudatot), amelyekben a forradalmi cél előtt tornyosuló akadályt látnak. Kísértetiesen emlékeztet ez a helyzet a Molotov–Ribbentrop-paktum második, titkos részére, melyben a közöttük elterülő országok felosztásáról egyezett meg az ellenséges kommunista és a náci rendszer. Miután pedig végrehajtották a sötét tervet, azonnal dühödten egymásnak estek.
Eszmék szövetségkötése
A posztmodern átmeneti kor jellemzője, az eszmék hitelvesztése és az ebből következő céltalanság, kiüresedettség a demokrácia európai működésén is jól megfigyelhető. Nincsenek már világos határvonalak az elvileg eltérő eszmerendszereket követő pártok között. A magukat szocialistáknak, liberálisoknak, konzervatívnak, kereszténydemokratáknak, nemzetinek stb. nevező politikai irányzatok között alig észlelhető különbségek húzódnak, ami abból látszik igazán, hogy a hatalom megszerzése céljából ma már úgyszólván bárki bárkivel kormánykoalícióra léphet. Ez alól kivételt jelenleg csak a populistáknak elkeresztelt másként gondolkodók képezhetnek, akik jelenleg még a politikai közösségből kitagadott páriák.
Az eszmék holtak, ezt ugyan egyetlen párt sem ismerné el, a politikusok cselekedetei mégis erről tanúskodnak, amikor szövetkeznek az ellentétes ideológia képviselőivel, kereszténydemokrata a szocialistával, liberális a nemzetivel stb. Az ideológia már nem számít, csak az érdek: a politikusi önérdek és a párt által képviselt csoport érdeke. Az eszmék halála után a posztmodern korban ennyi maradt a politikából, a modernitás utáni kor közélete irányításának a művészete pedig még csak mag formában, embrionális állapotban létezik, az is lehet, leginkább azon irányzatok képviselői körében lelhető fel, akikre ma páriaként tekint a fősodor.
Bárki koalícióra léphet bárkivel, mégis van két, az ideológiai hasonlóságok miatt leginkább kézenfekvőnek tűnő és ebből kifolyólag a legéletképesebbnek bizonyuló szövetségkötés: a liberális és a szocialista (baloldali) közötti, valamint a nemzeti (jobboldali) és a konzervatív (például a kereszténydemokrata) közötti.
A felszabadításvágy, az emancipációhoz mindenáron való ragaszkodás és a jogegyenlőségként értett egyenlőségeszmény sodorja egymás mellé az előbbi két irányzatot. A posztmodern korban ez a két mozgósító erő maradt fenn eszmecsökevény formájában a liberalizmus jogegyenlőségben hívő szabadságeszményéből és a szocializmus elnyomott osztályokat felszabadítani akaró anyagi egyenlőségeszményéből, amelyek egykor, eszmei fénykorukban teljesen hatalmukban tartották az európai embereket. Igazi társadalomalakító erők voltak, ők formálták Európát azzá, aminek a legutóbbi időkig ismerhettük. A többgenerációs szabadságjogok kivívásával, a rendi kiváltságok eltörlésével, az európai jóléti társadalom megteremtésével azonban megvalósultak a kitűzött célok. (Itt nem a baloldali, kommunista történelem-beteljesítő forradalom végcéljára gondolunk, amelynek a lényege, hogy sohasem érhető el.) A célba érés után az eszmének is ki kellett volna hunynia, de nem ez történt, az idea, amely birtokába vette a magát neki átadó embert, önmaga fenntartása érdekében önműködő mozgásba kezdett, újabb és újabb, immár irreális célok kitűzésére sarkallta és fogja sarkallni a jövőben is a liberálisok és a szocialisták szövetséget kötött táborát. Az eszmecsökevény által uralt emberek leleményesen mindig találnak egy felszabadítandó társadalmi réteget, vagy ha nincs ilyen, akkor az elméletgyárat beindítva konstruálnak egy ilyet, ezután pedig minden erejükkel e réteg felszabadításába, emancipálásába kezdenek. Tegnap még a homoszexuálisok házassága volt a központi témájuk, ma a posztmodern gender-forradalom jegyében a társadalmi nemek szabadságjogai. Senki sem tudja, hogy holnap milyen ma még teljesen hihetetlenül hangzó célért fognak küzdeni, de hogy fognak, az egészen bizonyos. A baloldali posztmodern történelem-beteljesítő forradalom mint hasznos idiótákat ezeket az eszmecsökevény uralta – a jogkiteljesítésért küzdő, azaz emancipálni és egyenlővé tenni akaró – embereket használja fel értékromboló céljaira, hogy a régi romjain felépíthesse a maga teljesen új világrendjét. Ők a forradalmi harc legjobb közkatonái, legtöbbször önkéntesek, akiknek még zsoldot sem kell fizetni hihetetlenül hatékony értékrombolásukért.
Ez is a posztmodern kor jellemzője, kilépni ebből a mókuskerékből csak úgy lehet, ha az ember visszaveszi hatalmát gondolkodási szabadsága, azaz önmaga fölött, és nem engedi, hogy a léte meghosszabbítása miatt önjáróvá vált balliberális eszmecsökevény uralja őt, amelynek régi lényegéből már csupán a holt váza maradt fenn és az a képessége, hogy mozgósítani tudja a magát neki átadó embert.
Velük szemben a nemzeti erők és a konzervatívok csoportosulnak az öröknek tartott értékek megvédése céljából. Ez is furcsa posztmodern szövetség, hiszen az új korért harcoló nacionalista erők és a régi rend visszahozásáért küzdő konzervatívok egykor egymás ellenségei voltak. A nacionalista cél megvalósulása, a nemzetállamok létrejötte azonban a nemzeti erőket is új cél és mozgósító eszme keresése felé indította, hogyha nem szándékoztak a jobboldali történelem-beteljesítő forradalom útjára lépni. A régi nacionalista úton ugyanis már csak a fasizmus, a szélsőséges nacionalizmus irányába lehetett továbbmenni. Ebbe a csapdába az I. világháború sokkja után bele is esett a közép-európai nemzetállamok többsége, de a nyugatiakat sem hagyta a fasiszta gondolat érintetlenül. E csapda elkerülése végett fedezték fel újból azokat a közösségi összetartozás-érzést nyújtó, a másik oldal által pusztulásra ítélt örök emberi értékeket (a vallást, azaz a kereszténységet, a társadalom alapsejtjét, a családot, az önazonosságot adó európai kultúrát, a népkarakterrel összefüggő, erőszakmentes nemzeti küldetést), amelyek megőrzéséért harcolni volt érdemes. Ezek az örök értékek lettek a szélsőséges nacionalizmusnak ellenálló nemzeti erők újbóli mozgósítói.
Hasonló utat járt be a konzervativizmus is. Híveinek azt kellett fölismerniük és elfogadniuk, hogy a régi rendi társadalom már sohasem hozható vissza. El kellett tehát szakadnia a jelenkorban is életképes konzervativizmusnak attól a reakciós konzervativizmustól, amely a régi hűbéri társadalom visszaállításáról vagy egyfajta régi vallási alapokon nyugvó európai társadalom újjáalkotásáról álmodozik. Nem a régiben, hanem az örökben kellett meglelniük azt a tartalmat, amelynek a visszaállításáért küzdeni érdemes. Fontos, hogy az öröknek melyik megnyilatkozó formájának a visszaállítását tűzték célként a zászlajukra. A modern konzervativizmus a bennünk és általunk jelenvalóvá váló örök tartalmakat állítja a középpontba, amelyeket hitünkkel és életpéldánkkal minden pillanatban nekünk magunknak kell megújítanunk. Tévedés volna azt gondolni, hogy a konzervativizmus mai, életképes változata az öröknek a kezdeti, változatlan és statikus állapotát szeretné helyreállítani. Ebben a tradicionalizmusnak elkeresztelt radikális konzervativizmus hisz. (A tradicionalizmus legnagyobb alakja René Guenon. Hamvas Béla esszéi is ennek a gondolkodói irányzatnak a jegyében születtek.)
Ez a jelenvaló örök tartalmakhoz forduló merész, de szükséges döntés a megújuló konzervatívokat szellemileg nagyon közel hozta a jelenvaló örök értékeket a közösségmegtartó erejük miatt középpontba állító mérsékelt nemzeti erőkhöz. Más célból fordultak ugyanahhoz, az egyik a nemzet miatt és a nemzeten belül megőrizni, a másik pedig az emberen belül és az ember által visszaállítani, jelenvalóvá tenni szeretné az örök emberi értékeket.
A két irányzat egymásra találásának innentől fogva nem volt akadálya.
Két út a jövőhöz
Magyarországon a rendszerváltás óta a mai napig, már harminc éve ez a két szövetségkötéssel összeállt csoportosulás vívja politikai harcát, a balliberálisnak nevezett tábor és a nemzeti, amely a konzervatívokat is integrálta magába. Pártok tűntek el időközben a politikai élet süllyesztőjében, de ez a duális szembenállás nem szűnt meg.
Mi lehet az oka ennek a tartósságnak? Az, hogy a Nyugattal szemben történelmi fáziskésében lévő Magyarországon az eszmék még erősebben hatnak? Itt még nem köszöntött be az igazi posztmodern? Részben ez is közrejátszhat, de biztosan nem ez a fő ok. Inkább az, hogy fontos geopolitikai helyzetéből, kelet-nyugat közöttiségéből kifolyólag Magyarország előbb tapasztalta meg azt, amibe a világ többi része még csak most jut bele, e tekintetben az ország nem fáziskésésben van, hanem a Nyugat előtt jár.
A történelem azt tanítja, hogy az erők akkor egyesülnek és küzdenek az ellenséggel szemben ilyen fokozott erőbefektetéssel, amikor a jövőért folyik a harc, korszakváltás korában élünk ugyanis. Ennek a jövőért folyó küzdelemnek pedig óriás a tétje, az múlik rajta, hogy teljesen eltöröltetnek a konzervatívok által védelmezett régi, Európát megformáló értékek a kereszténységgel és a hagyományos családmodellel együtt és megmaradnak-e a nemzetek, vagy Európa népei feloldónak egy homogén, arctalan egységben, aminek a szervezeti keretét egy központosított nagy európai állam fogja képezni. Ezért az utóbbi célért küzdenek a fősodort képező balliberális erők kevés kivétellel, és ebben a törekvésükben szövetségesekre leltek a magukat konzervatívnak vagy nemzetinek nevező európai pártok tagjai körében is. Ha győznek, Európából mint civilizációból a nem is olyan távoli jövőben csak a neve és a földrajzi fekvése marad fenn és történelmi műemlékként néhány monumentális épület, amelyet még a keresztény civilizációt megalkotó „régi európaiak” emeltek. Annak az „Új Európának” a ma még mindig létezőhöz legföljebb annyi köze lesz, mint amennyi köze van a mai Perunak, Chilének és Bolíviának a területén egykor virágzó inka civilizációhoz.
A jelenleg pozícióban lévő balliberális európai politikai tábor, amelynek a magyarországi is egy jelentéktelennek számító része, valójában a baloldali posztmodern történelem-beteljesítő forradalom mellett sorakozott fel, nem annak az eszmegyártójaként és irányítójaként, lévén, hogy a posztmodern forradalom alulról indul, hanem annak a végrehajtó szerveként. A jobboldalon is híveket találó balliberális politika hozza meg azokat a törvényeket és hajtatja végre az állammal azokat társadalmi változtatásokat – pl. a homoszexuálisok házassága vagy a gender-szemlélet elterjesztése –, amelyek lépésről-lépésre előre viszik kitűzött célja felé a baloldali posztmodern forradalom ügyét.
A jövőnek van egy lehetséges másik útja is. Ez a nehezebb út, evangéliumi hasonlattal élve ez az a szűk kapu, amelyen az átlépés visszavezet bennünket önmagunkhoz. Végigjárásának a lehetősége azon alapul, hogy módosult formában és meggyengülten a mai napig élnek még az Európát megteremtő alapértékek a kereszténységgel és a családdal, valamint a nemzettel együtt. Ezek újbóli megerősítéséért harcolnak a konzervatív erőkkel szövetkezett jobboldali pártok, leginkább azok, amelyeket ma populistáknak neveznek. Ezért küzdenek a modern konzervatívok, az identitáriusok is. Küzdeni azonban nem elég, meg is kell újulni.
A jövőért folyó harc egyébként sem a politika színterén fog eldőlni. A szellemi csatatéren zajló háború végső kimenetele lesz a döntő. Az értékmegőrzés mellett síkra szálló jobboldali politikum csak végrehajtói szerepben járulhat hozzá egy másfajta jövő kialakulásához, ha valami csoda folytán sikerül a szellemi színtéren megnyerni azt a harcot, amelyben jelenleg vesztésre állnak az értékmegőrzők. Győzelmük ma még teljesen reménytelennek tűnik, hiszen óriási kisebbségben vannak és szinte teljesen ki vannak szorítva a társadalmi előtérből. Nem ők a megmondók és az elgondolók, nem ők a megmagyarázók és az értelmezők, nem ők az ítélethozók és a kánonalkotók. Ezeket a társadalmat irányító kulcsfontosságú szellemi pozíciókat szinte kivétel nélkül a posztmodern baloldali történelem-beteljesítő forradalom értelmiségijei foglalják el. Ebből kifolyólag Európában nem az értékmegőrzők alakítják a politikát irányító szellemi háttérmezőt, a metapolitikát, hanem az értékcserélők. (Itt most értékmegőrzés alatt az európai civilizáció alapértékeinek az átvitelét értjük a modernitás utáni korba, értékcsere alatt pedig ezen alapértékek felcserélését más, baloldali történelembeteljesítő eszméket tükröző értékekkel. A szellemi autoritáspozíciók birtokában ezekről a legföljebb száz-kétszáz vagy mindössze néhány évtizedes múltra visszatekintő új értékekről a történelemhamisítás ékes példájaként az értékcserélők ma már úgy beszél(het)nek, mint európai alapértékekről.)
A korszakváltáson átívelő értékmegőrzésnek az a feltétele, hogy megújuljanak az európai alapértékek, régi formájukban ugyanis már nem lesznek képesek hatással lenni a jövő modernitás utáni nemzedékére. Megújulás nélkül halálra vannak ítélve, velük együtt az európai civilizáció is. Ez azt jelenti, hogy a kereszténység újbóli megreformálására van szükség, de ugyanígy a családmodell és a nemzeti identitástudat megújítására is.
Európa népessége ma azért nem képes az önreprodukcióra, és engedi át lépésről-lépésre a terepet a muzulmán térhódításnak, mert a régi családmodellt éltető eszmék halottak, az európai nemzetek is azért veszítettél el orientációs pontjaikat és önbecsülésüket is, mert a régi nemzeteszme halott. Ugyanez a kereszténységre is igaz, az Európát megteremtő vallás megélésének a régi formája ugyanis már csak azon keveseket képes megtartani az egyház keretein belül, akik a régi formákhoz – igehirdetéshez és rituálékhoz – kötődnek, így viszont, megújulás nélkül a kereszténység is halálra van ítélve, mert a modernitás utáni korban a letűnt korszaknak a régies vallási megélése taszítani fogja az embereket. (Az újkori vallási reform is megújította a középkori rituálét és igehirdetést. Ennek volt köszönhető az akkor is mély válságba került Krisztus-hit továbbélése.)
Európa teljes szellemi megújulására, reformjára van szükség, ha a civilizáció túl szeretné élni ezt a korszakváltás okozta válságot. A szellemi megújulás sohasem a régi teljes elvetését jelenti, hanem csupán azoktól a külsődleges keretektől való megszabadulást, amelyek a régi, túlhaladott kor rárakódott elemei. Az igazi reform visszatérést követel meg azokhoz a szellemi alapokhoz, amelyen az egész civilizációs építmény fekszik, a kereszténység esetében a vallási alapokhoz, a nemzet és a család esetében pedig a közösségi összetartozás-érzés alapjaihoz. Ezt követően rátámaszkodva ezekre az újból meglelt sziklaszilárd alapokra el kell vetni, illetve meg kell újítani azokat a tartalmakat és formákat, amelyek a régi kor akadályt képező külsőségei.
Ezelőtt a nehéz feladat előtt áll az európai civilizáció, ha továbbra is élni akar.
