Nagy izgalom és készülődés volt Adán az Aranykapu Művelődési Egyesület háza táján, hiszen a napokban lett húszéves az egyesület. Az adai színházban jubiláris műsorral ünnepelték meg a fáradságos, ám örömökkel teli időszakot.
Magáról a műsorról, az elmúlt években végzett kemény munkáról, illetve a kezdetekről Sóti Éva művészeti vezetővel és az egyesület elnökével, Sóti Ernővel beszélgettem.
Egy ilyen alkalom kiemelkedik a többi rendezvény közül, hiszen egyfajta mérföldkő is. Hogy érzik, jól sikerült a jubiláris műsoruk?
Sóti Éva: – Nagyon készültünk rá, és maximálisan elégedett vagyok a végeredménnyel. Az egész elnökség és a gyerekek is nagyon sokat dolgoztak, hogy jó legyen az előadás. Amikor eljött a pillanat, minden nagyon jól működött. Büszke és kimondhatatlanul boldog voltam. A könnyeim is hullottak, amikor láttam őket fönt a színpadon, hogy milyen ügyesek, és milyen gyönyörűen énekelnek, táncolnak. Az én ötletem alapján Resócki Rolland táncoktatónk állította össze a műsort, melynek címe Útravaló: amikor a gyerekek megszületnek, a szüleiktől géneket, egyfajta viselkedési szokásrendszert örökölnek, amikor pedig az Aranykapuba belépnek, mindezt a viselkedési szokást kiegészítjük a nagyszülők népzenéjével, hagyományaival, vallási, ünnepi szokásokkal, amit igyekszünk egész évben erősíteni.
Egy előadás úgy válhat sikeressé, ha van egy erős, összetartó közösség, és lehet együtt dolgozni. Hogyan tudják ezt megalapozni?
S. É.: – Mindenkinek teret kell adni. Igyekszünk a lehetőségeinkhez mérten úgy dolgozni, hogy amikor színpadra viszünk valamit, abban mindenki jól érezze magát. Ez később úgy kamatozik, hogy nő a gyerekek önbizalma, helyt tudnak állni a világban, és a közösségszellem is erősödik, ami nagyon fontos. Létrejön egy olyan erő, amely a későbbiekben is összetartja a gyerekeket annyira, hogy tartsák a kapcsolatot akkor is, ha már elsodorta őket a szél egymástól. Ez sok esetben sikerül, ezt bizonyítja az is, hogy a régi néptáncosok, akik eljöttek, együtt jöttek, egy asztalhoz ültek le, tehát szoros barátság fűzi őket össze.
Mit kell tudnunk az Aranykapu kezdetéről, hogyan indult el a munka?
Sóti Ernő: – A kezdetek kezdetén kint a város szélén kezdtünk el dolgozni. Szerényebb keretek között létrehoztunk egy kis tánccsoportot, ahova ha eljöttek, és jól érezték magukat a gyerekek, már az is nagy siker volt. Így indult, aztán meglepően népessé vált. Az az igény, hogy egyszerű emberek számára hozzáférhető, anyagilag is elérhető keretek között mozgó elfoglaltságuk legyen a gyerekeknek, mindenképpen pozitív volt. A közösség ereje, az egymásnak segíteni akarás hatalmas erő. Ehhez kell egy kovász, ami ezt az egészet összetartja, anélkül nem működik – Évában ez megvan.
S. É.: – Sok dolgot kellett megalapozni. Viseleteket biztosítani, ahogy nőttek a gyerekek, ezeket a ruhákat, cipőket úgy cserélni, utazásokhoz papírokat intézni. Nagyon gyakran olyan is volt, hogy fél évvel hamarabb szólni kellett egy-egy szülőnek, csináltasson útlevelet, hogy gyermeke tudjon a csapattal együtt utazni. A szülők is segítettek egymásnak, amiben csak tudtak. Évről évre aktívabbak és népesebbek lettünk. Volt olyan időszakunk, amikor öt tánccsoportunk működött, felnőtt-, középiskolás-, felsős-, alsós- meg óvodáscsoport is. Most már nehezebb. Most is három fiú elment külföldre, és tudjuk, hogy a fiúkat sokszor nehéz néptáncra csalogatni.
Miből fakad a népi kultúra szeretete a Sóti családban?
S. É.: – Gyermekkoromban nem táncoltam, igazából nem is nagyon volt Adán néptánc. Harmincéves koromban kezdtem el először a néptánccal és a népzenével foglalkozni. Hogy miből fakad? Fontos tudni, hogy a nagytatám meg a nagymamám gyönyörűen énekeltek. Tulajdonképpen mindig énekeltek. Ha bánatosak voltak, azért, ha örültek, azért, ha dolgoztak, akkor pedig azért, hogy gyorsabban teljen az idő. Így én is nagyon sok népdalt megismertem. Emellett régi tárgyak között éltem, amelyek folyamatosan körülvettek, mint például az almárium, a csuhéból készült derékalj, a régi edények, köcsögök, és ez a világ valahogy olyan közelivé vált. Haláluk után a szüleim elkezdték a lakást újítani, én pedig amit csak össze tudtam gyűjteni, az imakönyvektől kezdve a régi köcsögökön át a nagytata gyalupadjáig, mindent összeszedtem, és elkezdtem ezeket kincsként dugdosni, amelyek közül mára több darab is az adai tájházban található. A nagymamának a régi pruszlikját is dugdostam, meg számos egyéb apróságot. Így próbáltam őrizni az ő emléküket.
Nyolcadik osztályos voltam, amikor meghallottam a rádióban egy dalt, amelyet nagyon meg akartam tanulni. Ahogy énekelték a népdalt, leírtam, és megtanultam. Elmondhatatlanul tetszett, és nem tudtam, hogy miért akarom én ezt ennyire tudni. Arra is emlékszem, hogy akkor azon a héten az Újvidéki Rádióban háromszor is szólt. Így az összes versszakot szépen le tudtam írni. Tanulgattam, énekeltem, és egyszer csak apám megkérdezte, hogy honnan szedtem ezt a dalt. Mondtam, hogy most tanultam meg. Apám rám nézett, és megkérdezte, tudom-e, hogy mi ez a dal… majd elmondta, ez öregapám nótája. Tudat alatt tehát ezek a dolgok valahogy előjönnek. Ugyanígy jártam a nagymamával is. Volt egy dal, amelyet mindig énekelt nekem:
Repülve jön egy madárka,
szárnya hosszan integet,
levet hoz a szájába,
anyámtól üdvözletet.
A középső részére nem emlékeztem. Mindenhol kerestem, de nem találtam. Az az érdekes, hogy emlékszem, halottak napja előtt jártunk egy héttel, már régen el is feledkeztem a dalról, amelyet oly sokáig kerestem. Elkönyveltem, hogy emlékszem két sorra, és ennyi. Azon a bizonyos napon levettem egy évek óta meglévő népdalos könyvet a polcról, fellapoztam, és ott nyílt ki, annál a dalnál, amelyről már azt hittem, nem fogom megtudni soha. Nemhogy a középső két sorára rátaláltam, de minden versszakra. Szépen lassan egyre fontosabbá vált ezeknek a daloknak a megőrzése, továbbadása. Elkezdtem énekes-táncos képzésekre járni, hogy ezt a fajta tudást minél jobban át tudjam adni a gyerekeknek. Annyira szívügyünkké vált az egyesületi élet, hogy az Aranykapu szinte a negyedik gyerekünk lett, merthogy három lányunk van, és ők is ebben nevelkedtek. Első lányunk születése után pár hónappal már mentünk is tánctáborba, és ez a lendület folyatódott a későbbiekben is.
S. E.: – Éva az elmúlt húsz évben hetente kétszer két délutánt teljesen erre szánt, vagyis az egyesületet ő nyitotta, ő csukta. A köztes időben pedig mindenes volt, a takarítástól kezdve az oktatásig egy személyben minden, mert sokáig nem adódott rá lehetőség, hogy fizessünk valakit. De megérte. Tulajdonképpen a saját gyerekeinknek szerettünk volna egy olyan közeget kialakítani, amelyben felnőhetnek. Úgy érzem, sikerült.
