Nemrégiben sokkolta a brazil közvéleményt a hír, hogy leégett a Rio de Janeiróban található Brazil Nemzeti Múzeum épülete. A vezető hírcsatornák bemutatták a lángoló épületről készült képsorokat, amelyek csakhamar bejárták az egész világot. A nagy médiafigyelmen nem csodálkozhatunk, hiszen a múzeum több mint 20 millió tárgyból álló gyűjteményének szinte az egésze a lángok martalékává vált. Az intézmény rendelkezett Amerika legnagyobb természetrajzi, néprajzi és régészeti anyagával. A kiállított darabok közül olyan felbecsülhetetlen értékű történelmi emlékek semmisültek meg, mint a „Luzia” névre keresztelt 12 ezer éves női csontváz, egy 1784-ben felfedezett öt tonnás meteorit, hat egyiptomi múmia vagy éppen a Kolumbusz előtti Amerika fontos tárgyi leletei, amelyek olyan rég letűnt, titokzatos civilizációkról és népekről adtak fontos információkat, mint az Inka Birodalom, a mocsika indiánok vagy éppen a Nazca-kultúra. Azt is érdemes megemlíteni, hogy a múzeum épülete, amelyet 1938-ban műemlékké nyilvánítottak, szintén fontos szerepet töltött be a brazil történelemben. A gyarmati időkben a portugál királyi család palotájaként funkcionált, 1822 és 1889 között a brazil császári család otthona volt, majd a császárság bukása után 1889 és 1891 között a köztársasági alkotmánygyűlés ülésezett az épületben. Az 1818-ban alapított múzeum 1892-ben költözhetett be a palotába, amely a tűzvészig az otthonául szolgált.
Így érthető, hogy miután kialudt a tűz és a nagy múltú intézmény helyén csak füstölgő romok maradtak, döbbenet lett úrrá egész Brazílián. A dél-amerikai ország neves közéleti személyiségei igyekeztek a helyzet drámaiságát kiemelni. Michel Temer brazil államfő felbecsülhetetlennek nevezte a károkat, mondván, hogy 200 év kutatómunkája veszett kárba. Merciós Gomes antropológus, a brazil őslakosok nemzeti alapítványának volt elnöke az esetet a Kr. e. 48-ban bekövetkezett alexandriai könyvtár pusztulásához hasonlította. Marina Silva volt környezetvédelmi miniszter, az októberi elnökválasztások egyik elnökjelöltje egyenesen a Brazília emlékezetén elvégzett lobotómiához hasonlította a tűzvészt. A brazíliai polgárok pedig a tűzvész utáni napon tüntetést szerveztek, és a kormányt hibáztatták a múzeum pusztulásáért, mondván, nem törődik az ország történelmi örökségének védelmével. Luiz Duarte, az intézmény egyik alelnöke is a kormányt okolta a katasztrófáért. Szerinte a legfőbb döntéshozók nem biztosítottak kellő pénzügyi támogatást a múzeum részére, hagyták, hogy az épület tönkremenjen, és megfelelő tűzbiztonsági berendezés nélkül maradjon. Duarte hozzátette, hogy az illetékes kormány ugyanakkor bőven költött a 2014-es labdarúgó-világbajnokság stadionjaira és a 2016-os olimpia megrendezésére.
A múzeumokra pedig igenis érdemes nagyobb összegeket áldozni, hiszen küldetésük nem csak a látványos kiállítások szervezésében merül ki. Ezek az intézmények felelnek a kulturális örökségeink megőrzéséért. Gyűjtik a régészeti leleteket, műtárgyakat, természeti ritkaságokat. Ezeket nyilvántartásba veszik, őrzik állagukat, restaurálják és raktározzák. A múzeumban zajló munkák közben értékes adatokhoz, információkhoz jutnak, amelyek közelebb viszik az emberiséget a régi korok, a művészet vagy éppen bolygónk élővilágának jobb megismeréséhez. Mondhatnánk: őrködnek a múlt felett. Ebből a munkából lát egy kis szeletet a polgár, amikor jegyet vált egy állandó vagy éppen egy időszaki kiállításra. Különösen az iskolásoknak hasznos a kiállítások látogatása. Ilyen kirándulásokon a tanulók többet megtanulnak és megjegyeznek a történelemről, mint a tanórák bármelyikén. Emellett sokan itt kapnak kedvet a történelemhez, régészethez vagy éppen a paleontológiához. Ha visszagondolunk saját gyermekkorunkra, biztos volt olyan időszak az életünkben, amikor egy múzeumlátogatás után arról álmodoztunk, hogy fejünkre teszünk egy kalapot, ostort ragadunk és Indiana Jones módjára megkeressük a Szent Grált, vagy paleontológusok leszünk, és hatalmas dinoszauruszcsontok nyomába eredünk.
Érdekes, hogy a kincsek szeretete, a múlt megismerésének vágya a legrégibb korok óta jellemzi az embert. Már az ókori egyiptomiak foglalkoztak műgyűjtéssel, erről tanúskodnak a mesés kincsekkel megrakott hatalmas uralkodói sírok. Nabukodonozornak, az Újbabiloni Birodalom nagy uralkodójának, a Kr. e. VI. században már olyan terme volt, amelyben országa minden kincsét bemutatta, és nem mellesleg a gyűjteménynek katalógusa is volt. Úgy látszik, az emberi természetben mélyen bele van kódolva a régi korok és az ősök iránti tisztelet és kíváncsiság. De ne higgyük azt, hogy csak az államszervezetek, nagy országok uralkodói vagy az intézmények gyűjtötték a kulturális javakat. A családok is őrzik saját múltjuk emlékeit. Ott van a szekrény mélyén nagyapa régi zsebórája, valahol fenn a padláson az egyik dobozban ott rejtőzik dédnagyapa frontot is megjárt katonazubbonya, a család nőtagjai pedig a generációk óta íródó megsárgult recepteskönyv alapján készítik a télire való lekvárt és a befőtteket.
Sajnos Brazília most mindezt elvesztette. Legyen ez intő példa a többi nemzet számára. Nem elég csak felhalmozni a tárgyi emlékeket, az értékes kincseket, azokra áldozni kell, hogy megóvjuk az elkövetkező nemzedék tagjainak, akik remélhetőleg ugyanúgy álmodoznak arról, hogy kincsvadászok lesznek, mint ahogy mi tettük azt egy múzeumlátogatás alkalmával, és jobban fogják óvni a múlt emlékeit, mint ahogy azt mi tettük. De ugyanúgy óvjuk a padlások és a fiókok mélyén megbúvó családi ereklyéket is. Ez is ugyanúgy történelem, még ha nem is feltétlenül kerül a nagyközönség elé, mint egy egyiptomi múmia vagy egy királyi ékszer.
