2024. április 19., péntek

Az eleganciától a szabadságig

Találkozás Sam McKenzie „zenebohóccal”, a Paddy and the Rats együttes zenészével

Sam McKenzie, alias Szabó Sándor Balázs sokféle hangszeren játszik, és eddigi zenei pályafutása alatt számos műfajban kipróbálta magát. Fő hangszere a hegedű, emellett többek között zongorán, gitáron, bendzsón is játszik. Dzsesszel, lakodalmas zenével, komolyzenével egyaránt foglalkozott. Jelenleg egy zeneiskola igazgatóhelyettese és tanára, emellett Sam McKenzie néven a Paddy and the Rats együttesben játszik punkelemekkel vegyített ír kocsmazenét hegedűn, ír sípon, skót dudán és bendzsón.

Szabó Sándor Balázs (Piros Bálint felvétele)

Szabó Sándor Balázs (Piros Bálint felvétele)

A zenésszel a Paddy and the Rats zentai városnapi koncertjét követően hangszerekről, a zene sokszínűségéről, motivációkról és zenepedagógiáról beszélgettünk.

Hol hagytad a skót dudádat? Korábbi koncerteken azon is játszottál.

– Amikor a zenekar elkezdett koncertezni, mindannyian a megszokott színpadi hangosítással, lábmonitorokkal dolgoztunk. Ez pedig azt eredményezte, hogy mivel sokan vagyunk, kis klubokban nagyon nehéz volt bekeverni bennünket. Ezért mindannyian átálltunk fülmonitorra, ami azt jelenti, hogy a színpadon semmi extra hangfalból szóló hang nincs, csak ami a hangszerek akusztikájából eredendően (dob, akusztikus gitár, harmonika, bendzsó) megszólal. A skót dudával viszont ezt nagyon nehéz kivitelezni, mert egy nagyon hangos, gerjedékeny hangszerről van szó. De vannak különféle fejlesztések, ezt is meg lehet oldani elektronikusan, nagyon jó hangszínekkel. Jelen pillanatban egy beruházás elején vagyunk, valószínűleg sikerülni fog kialakítani endorseri kapcsolatot egy nagyon híres skótduda-gyártó céggel. A régi hangszerrel az volt a gond például, hogy nem bírta a hőmérséklet-különbségeket. Amikor a nagyon nagy hőfokú klubokból a hangverseny után kimentünk a téli éjszakába, következő alkalommal kínkeservesen sikerült csak hangot kicsalnom belőle. Ez tehát a körülmények miatt nem bizonyult jó befektetésnek, ezért szeretnék most „villanydudára” váltani. Az akusztikus hegedű „villanyhegedűre” való cseréje már csupa jót hozott színpadilag. Úgyhogy kis türelmét szeretném kérni a közönségnek, mert újból élni fog a skótduda-projekt, csak a legjobbat szeretném kihozni belőle.

A zenésztársaid egy interjúban zenebohócnak neveztek.

– Megtisztel ez a titulus, és van benne valami, mert nekem van a zenekarban az egy főre jutó legtöbb hangszerem. Nekem ez egyfajta élethivatás: megismerni új hangszereket, kipróbálni őket, és olyan szintre kihozni egy hangszerjátékot, hogy az a kedves közönségnek hallgatható, kellemes dolog legyen. Nagyon szeretek új hangszereken megtanulni játszani, mert ez kihívást jelent. Ebben az ír témában, amit az együttessel játszunk, minden hangszernek megvan a maga sajátossága, dallamvilága, technikája. Lehet, hogy én kezdek el leghamarabb pakolni a koncert előtt, és én pakolok a legtovább utána, de nekem szívügyem, hogy ennyi hangszeren játsszak, és szeretem is.

Honnan ered ez a szenvedély a hangszerek iránt?

– Ez családi vonás. Az egész családom foglalkozik zenével, a szüleimtől kezdve a nagyszülőkön, nagybátyámon, nagynénémen át, unokatestvérekkel bezárólag. Nálam valahogy sokszorosan hatványozódott a zene és a hangszerek szeretete. Úgy érzem, eleve el volt rendelve, hogy nekem ez a pálya való. De nem is sajnálom, jól döntöttem, hogy ezt csinálom.

Hol tanultál meg hangszeren játszani?

– Édesanyám zongoratanár, neki köszönhetően háromévesen elkezdtem zongorázni. Amint fel tudtam csücsülni, és meg tudtam maradni a zongoraszéken, rögtön billentgettem, elkezdtem tanulgatni a hangszert. Ötévesen kezdtem gitározni, gitártanár édesapám jóvoltából. Innentől kezdve pedig a többit már hozta az élet. A hegedűt a nagybátyám adta a kezembe. Ez lett végül az a hangszer, amiből lediplomáztam. A szakközépiskolában lehetőségem adódott egy csomó hangszert kipróbálni, és ugyan szorgalmasan gyakoroltam a hegedűn, de mindig is érdekelt, hogy új hangszerekkel ismerkedjek. Foglalkoztam nagybőgővel, dobbal, fúvós hangszerekkel, még templomi orgonával is. Hála istennek, számos hangszert kipróbáltam. Lehet, hogy több időt tölthettem volna a hegedűvel, de utólag belegondolva nagyon feldobta a zenei mindennapjaimat, hogy új hangszereket próbálgattam. Legalább megtanultam gyorsan, sokat gyakorolni. Játszottam dzsesszt, basszusgitároztam latin zenekarban is. Jólesett, és mind a mai napig hiányzik, hogy a zenei étvágyamat többféle hangszerrel, többféle műfajjal elégítsem ki. Örülök, hogy nem köteleződtem el kizárólagosan a komolyzene iránt.

Van kedvenc hangszered?

– Erre azt mondom, hogy hadd próbáljam ki előbb az összes létező hangszert, és majd utána tudok válaszolni erre a kérdésre. Az eddig kipróbált hangszerek közül a skót duda a kedvencem. Amikor fiatal koromban láttam a kiltet viselő férfiakat, ahogy fújják a dudát, az gyakorlatilag elérhetetlen volt számomra. Nem láttam a lehetőségét annak, hogy valaha skót dudán játsszak, egy álom valósult meg ezáltal.

Nagyon sokféle stílusban kipróbáltad már magad, játszottál szimfonikus zenekarban is, lakodalmas zenész is voltál.

– Igen, így volt. Ha az ember zenei téren elkezd működni, akkor sokat tapasztal. Lakodalmakban előfordult, hogy tizenhat órát muzsikáltunk egyfolytában, itt állóképességet és fegyelmet tanultam. A komolyzenében pedig meg kellett tanulnom a zenei alapokat. Tiszában vagyok az akkordokkal, a hangszereléssel, és nekem nagyon sokat jelent, hogy komoly zenei háttérrel rendelkezem. Megtanultam a zeneelméletet, így könnyebb meghangszerelnem egy dalt, slágert, mert gyakorlatilag megvan a fejemben minden, csak le kell írnom. Ezért mindez a tudás és tapasztalat nélkülözhetetlen számomra.

Van olyan zenei stílus, amelyik a legközelebb áll hozzád?

– Nincs, pont emiatt, hogy egyik zenei műfaj irányába sem köteleztem el magam. Mindig más hiányzik. Amikor például könnyűzenét játszom, és a Paddyvel lépünk fel, akkor hiányzik kissé az az idő is, amikor a komolyzenei koncert előtt vasaltam az inget, és kicsit gyakoroltam, mert este fellépés volt. A sok stílus együtt tesz ki egy egészet, és szeretem, hogy azt csinálhatok a zenén belül, amit szeretnék, legyen szó bármilyen műfajról.

A zene, amit a Paddyvel játszotok, milyen pluszt ad a többi műfajhoz képest?

– Nagyobb szabadságot. Lélekben és térben egyaránt. Egy éven keresztül párhuzamosan játszottam szimfonikus zenekarban és a Paddyben. Az volt a nagy különbség, hogy előbbinél ott egy szék, egy kottaállvány, egy karmester, te meg leülsz, és játszol. Nagyon jó dolog, mert magasztos és felemelő, az eleganciája tényleg magáért beszél. De néha úgy éreztem, hogy a széket egy könnyed mozdulattal áthelyezném a színpad legtávolabb eső szegletébe, és inkább „magamévá tenném” a rendelkezésre álló összes négyzetmétert, ami van. A cseppet sem könnyű könnyűzenében enyém az egész színpad, ez a műfaj felszabadultabb. A kamarazenekari vagy szimfonikus zenekari zenében másfajta a színpadi feladat és felelősség. Ott a produkciótól függően 20–100 fő közt vagyunk a színpadon. Az ír-kelta-kocsmapunk-kalózos formációban hatan, és a hangzás mellett a vizuális élményekre nagyobb részben van kihegyezve a közönség figyelme. Nincs szék, nincs kottaállvány, őrült energia, dinamika, mozgás van két órán keresztül. Ez az energiaáramlás adja azt pluszt, ami a felszabadulás érzését nyújtja.
Mivel emellett zenetanár is vagyok, a növendékeimnek is sokat át tudok adni ebből az érzésből. Kezdőként nehéz felszabadulni a színpadon, átadni magad annak, hogy jóleső legyen az érzés. A gyerekek sokszor nem látják a célt: most csak azért hegedülünk, hogy meglegyen az év végi ötös? Ilyenkor elő tudok hozakodni ezzel a műfajjal, megmutatok nekik egy-egy videót, hogy nézd, én is ott kezdtem, elhegedültem a Boci, boci tarkát, aztán felépítettük a dolgot, és több ezer ember figyel rám. Mi a célja a te tanulmányaidnak, annak, hogy hegedűt veszel a kezedbe? Nyilván nem fog sikerülni, hogy máról holnapra ezer ember előtt játszhassanak, de a lényeg, hogy azt tűzzék ki célként, hogy az embereknek jóleső érzést adjanak. Tehát ne saját maguknak csinálják, ne azért, hogy meglegyen a napi huszonötödik végiggyakorolt óra. Természetesen kell a gyakorlás, de fontos, hogy vele párhuzamosan meglegyenek azok a momentumok, amelyek ezt pozitívan visszaigazolják. A lényeg, hogy tudjon örömet szerezni, és ne csak saját magának, hanem át is tudja adni a közönségnek, az embereknek a boldogságot. Élvezze, amit csinál, ne kötelesség legyen, és érezze azt, hogy mások örülnek annak, amit csinál. Kicsit ezt hiányolom manapság.

Mitől jó egy zenetanár?

– Egyrészt attól, hogy rendelkezik a megfelelő szakmai tudásháttérrel, de ez önmagában kevés. Legalább annyira fontos, hogy legyenek saját tapasztalatai, és a tiszta, szép, képzett hangokon túl neveljen kicsit a zenei életre is. Például én bizton tudom, hogy mi esik jól a közönségnek, és át tudom adni, hogy mit élj át a színpadon, mit csinálj ahhoz, hogy az tetsszen a hallgatónak is. Ne pedig az legyen, hogy gyakorlunk, gyakorlunk, és más célunk nincs, mint hibátlanul eljátszani a zeneműveket. Hibátlanul egy autót kell megépíteni, hogy ne az árokban kössünk ki. Ahhoz nem kell érzelem. Hibátlanul el lehet játszani egy szerzeményt, de nem biztos, hogy tetszeni fog, és itt jön képbe, hogy akkor mi légyen, hogyan tudom – csúnya szóval élve – „eladni” a produkciót, hogy ne az legyen a közönség véleménye: „Inkább maradtam volna otthon mosogatni, mint hogy eljöttem ezt meghallgatni…” Mi már több mint ezer sikeres koncerten túl vagyunk, és ezt az előadói tapasztalatot szeretném átadni a növendékeimnek is. Igazi élmény egy zenetanárnak, amikor a gyerek először veszi fel a hangszert, még csak próbálkozik, látszik, hogy nem kényelmes neki megfogni azt a hegedűt. Aztán kezébe adod a vonót, elkezd szép hangokat húzni. Az egyik legnehezebb hangszer a hegedű, baromi sok kitartás kell hozzá. Az első hangok sikertelenségéből nem szabad következtetéseket levonni, nem baj, ha nyekereg összevissza a vonó. Kell hozzá egy támogató családi háttér is, akik bíznak a gyerekben, és számukra a legpocsékabb hang is a legszebbek egyike. A tanárnak az a legnehezebb, hogy tartsa a lelket a gyerekben, hogy igenis megéri, amit csinál. Sajnos neki őszintének kell lennie. Nem elég leadni a zeneiskola kötelező tananyagát, lélekben is ott kell lenni minden egyes órán, és támogatni a tanítványt.

Zeneiskolai vezetőként mit tartasz fontosnak, mire törekszel?

– Egy zeneoktatási intézmény vezetőségében dolgozni sokszínű feladat. A napi számos olyasfajta tennivalón kívül, ami közvetetten nem magát a hangszertanulást segíti, hanem kötelező adminisztratív feladat annak érdekében, hogy „simán menjenek” a dolgok (beiratkozás, órabeosztás, tantárgyak felvétele stb.), az iskolavezetőség célja, hogy jó tanár kollégáktól tanuljon a gyermek, jó hangszer legyen a kezében, jusson gazdagon zenei élményekhez, ne csak egyéni, hanem társas muzsikálásra is legyen lehetősége, kapjon megfelelő színvonalú elméleti oktatást, segítse a későbbi pályaválasztást, vagy egyszerűen a zenével varázsolja szebbé, boldogabbá a gyerekkort.

A Paddy and the Rats együttesben Sam McKenzie néven játszol. Kicsoda Sam, egy szerep, amelyet eljátszol, vagy te magad vagy?

– Ezt a nevet a zenekartól kaptam, nincs mögötte valós személy, egy kitalációról van szó. Amikor alakult az együttes, akkor egy hosszú hajú, kivarrt, férfi hegedűst kerestek. Mivel ez a három szempont nálam ötvöződött, rám esett a választás, és én lettem a Sam McKenzie. Nyilván nem ellenkeztem, felvettem ezt a művésznevet, és megpróbáltam azonosulni vele. Szerepnek indult, de már a részemmé vált. Az elején magam sem tudtam, mi lesz a zenekarból, elkezdtünk játszani, játszunk, és játszani is fogunk!