2024. április 25., csütörtök

Senust vészkelt letere

1.

„Mivel a seplők száldáraiban hatos pulatok, bözedemek és hűsítő szövételés anyart – bard közben kufolnak át a melő szűkötévnyébe.”

És punktum.

Arra jutottam, hogy ideje elkezdenünk a magyar nyelvet olyan szintre emelni, amivel meg tudjuk magunkat értetni a világban, legalábbis annak egy részében, mondjuk Európában. Mert senust vészkelt letere, hogy mást ne mondjak. És ez tarthatatlan. Ha nem teszünk lépéseket, még majd az fog lenni, hogy a magyarok problémásak. Nem ellenünk, hanem értünk. Nem velünk, hanem nekünk szemben. Kár, hogy nem vagyok közlekedési rendőr, ahogyan lélekbúvár sem, hogy tudjam az irányokat: értünk, nem ellenünk. Egyirányú utcában szembeközlekedő nemzet lennénk?

És kufolnánk át.

Valamikor régen, amikor az általános iskolában azokkal a lányokkal, akiket elárult a frizurájuk, és hétfőn kiderült róluk, hogy vasárnap elsőáldozók voltak, büntetésből a tanár – nevét elhallgatom – körbefuttatta az iskolát. Lógott a lokni meg a nyelvük. Értük tette a tanár néptárs, nem ellenük.

Foglalkoztatott engem lelkileg ez a 7-es cikkely, amely éppen olyan, mint a 7-es szám, bűvös. Van, akinek szerencsét hoz, és van, aki irtózik tőle. Ki lehet guglizni, mi minden és hogyan kötődik a 7-es számhoz. Idézhetnék abból, de minek? Úgyis ismeri mindenki, legalábbis sokan ismernek ezt-azt. Róma hét dombra épült; a szivárvány hét színből áll; a Fiastyúk meg a Göncölszekér hét csillagból áll; János evangélista hét üzenete; a Jelenések könyvében egy hét pecséttel lezárt könyv szerepel. A pecsétek felnyitásakor egymás után zúdulnak a sorscsapások az emberiségre; a holt-tengeri tekercsekben hét évet, hét hónapot, hét napot kellett várni valamire; a hinduizmusban a 7-es szent szám. És így tovább.

Amit még jobban ismerünk, leginkább talán Hobo magyar hangján, az nem más, mint az üzenet, hogy a hetedik te magad légy.

Üldögéltem a nappali szobában, ahogyan minden ráérős ember szokott, folytattam a délelőtt megkezdett munkát, a háttérben szólt a tévé, kell néha, hogy ne legyen csönd. És a tévében a közvetítés szólt, amely szerint Magyarország nem, de a kormánya igen, a magyar emberek nem, de a kormányuk igen, vagy fordítva. És mondtak olyanokat is, miszerint a magyar emberek is, meg a kormányuk is faszagyerekek, aztán megint jöttek azok, akik a magyarokért haragusznak, nem ellenük.

A munka, amelyet délelőtt kezdtem és délután folytattam, egy készülőfélben lévő honlap nézegetése volt. Aki csinált már ilyent – és ki nem? –, az pontosan tudja, hogy amikor még nem töltik fel a tartalmat, addig a valódi szöveg helyét lorem ipsum tölti ki, egy latint utánzó összefüggő szöveg, amelyet Cicero egyik művének véletlenszerűen összevágott szavaiból állítottak össze, nincs értelmes jelentése, sokszor még maguknak a szavaknak sem, de megmutatják, hogy melyik betűtípus a legmegfelelőbb, mennyi helyet foglal s a többi. Amit én nézegettem, abban nem a megszokott cicerói szöveg volt, hanem olyanok, mint ami a szöveg elején olvasható.

Miközben tehát a tévében szólt a közvetítés, amelynek tárgya és alanya a magyarok voltak, és az, hogy miképpen fog rajtuk segíteni a 7-es cikkely, aközben én azt olvastam, hogy: „Mivel a seplők száldáraiban hatos pulatok, bözedemek és hűsítő szövételés anyart – bard közben kufolnak át a melő szűkötévnyébe.”

És több dolog történt.

Az egyik az, hogy rájöttem: bard közben kufolnak át a melő szűkötvényébe Európa nyugati felének politikusai közül sokan, akik szerint a magyarokat meg kell menteni saját maguktól. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy a magyarok azok, akik bard közben kufolnak át, és akik ebben támogatják őket, azok is, velük együtt a melő szűkötvényébe.

De arra is rájöttem, hogy nincs annál rémisztőbb, mint amikor segíteni akarnak olyanok, akik semmi mást nem tudnak, csak amit tudnak.

És arra is rájöttem, hogy engem ebben a 7-es cikkelyben csakis a szám izgat. Vajon ki gondolhatta ki, hogy ez a rémületesnek feltüntetett cikkely, az „uniós atombomba”, ahogyan nevezik, éppen a 7-es számú legyen?

Képtelen voltam kiverni a fejemből – a hetes többi jelentése mellett – a József Attila-verset meg az ahhoz kapcsolódó elemzéseket. Amelyeknek részleteire akkor is emlékszem, ha már régen elfelejtettem, olyan ez az irodalomban, mint a megmaradás törvénye a fizikában, akinek a szakmája, tudja.

A hetedik.

Elnémítottam a tévét, csak tátogtak benne a felszólalók, én meg lekaptam a polcról a József Attila-összest, és felolvastam nekik. Hangosan.

2.

„Egy fantasztikus, új elmélet szerint (l. Marinetti, futuristák) a V. ellen való védekezésnek egyik módja volna felugrani az ágyból, és elszaladni. Állítólag a V. áldozatát nem üldözi. Ezt az elméletet még nem próbálták ki.”

Miután befejeztem a József Attila-vers felolvasását, láttam, hogy nem fognak belőle okulni, tanulni, nem fogja senki azt kérdezni: vajon az, hogy a 7-es számot adták ennek a cikkelynek, nem elegendő ok arra, hogy inkább virágot szedjünk a réten?

Akkor jutott eszembe, hogy talán nekünk, magyaroknak kellene idomulni a világhoz. El kellene kezdeni beszélni a világon most még divatos nyelvet, mondván: senust vészkelt letere. És bólogatni hozzá erősen.

Mert tulajdonképpen olyan mindegy. Úgysem arról van szó, amiről beszélnek, miközben reszketnek az idegtől, mert maguk is elhiszik, hogy arról beszélnek, amiről szó van.

Erről jutott eszembe Karinthy Frigyes remeke, az Együgyü lexikon, amely nekem legújabb formájában is megvan: Szentendrén adta ki az URBIS Könyvkiadó 2018-ban. Abból idéztem a Vekkerre vonatkozó részt, mert valami miatt azt gondoltam, miközben a tévéközvetítés még mindig zajlott, hogy ha József Attila nem hatott, talán Karinthy remekéből kellene hangosan felolvasnom, hátha segít felébredni azoknak, akik a fogalmakat saját elképzeléseik szerint látják el jelentéssel, és aztán kijelentik, hogy az egyedüli helyes az a jelentés, amelyet ők alkalmaznak. Ez nem újdonság, már régebb óta zajló folyamat, említettem is néhány alkalommal az elmúlt öt-hat évben, engem azért zavar, mert nem tudok szabadon élni a szavakkal, amelyeket megtanultam és jól értek, mert egyszerű a dolog – és most nem kezdek bele abba, amit gyerekként megtanítottak, amit fiatalként felfogtam, amit a 90-es években meséltek a frontszolgálat elől menekülők, akiknek nem hitték el, hogy menekülők s a többi –, a szavak és fogalmak jelentése nem írható felül, mert akkor minden felülírható, és az lehetetlenné teszi a párbeszédet csakúgy, mint ahogyan a soha el nem felejthető bűnöket és tragédiát, ezáltal pedig a szélsőségességet relativizálják.

Ez pedig megengedhetetlen.

Gondoltam tehát, magyarként üldögélve a tévé előtt, felolvasok Karinthytól. „VEKKER, ébresztőóra, ébreny (vö. fülbetegségek, álmatlanság, süketfajd)”

Amikor ezt felolvastam, már röhögtem. És megértettem, hogy hiábavaló volna a felolvasás, nem értenék meg azok, akiknek pedig őszinte lélekkel szeretném felolvasni. És nem azért, mert nem értik a nyelvet, hanem azért, mert semmit sem értenek, viszont mindenről úgy gondolják, hogy tudják, mert újraírták a fogalmakat.

Miképpen érthetnék meg akkor, hogy Karinthy Frigyes pontosan megírta és definiálta a Vekker címszó alatt, hogy mire kell figyelni és mire kell vigyázni. Nem is tudom, nem is tudom. Azért felolvastam. Lenémítottam újra a tévét, és felolvastam. Semmilyen hatást nem tettem a nyugati világ magyarokért és nem ellenük haraguszó, tévében látható felére. Talán nem tudják, hogy ki volt a felolvasott részlet szereplője?

Töprengek.

Aztán elálmosodok.

Miközben kikapcsolom a tévét, a szememmel végigfutom a sorokat: „Mivel a seplők száldáraiban hatos pulatok, bözedemek és hűsítő szövételés anyart – bard közben kufolnak át a melő szűkötévnyébe.”

És punktum.

Emellett pedig József Attila, Karinthy Frigyes.