2024. április 19., péntek

Régimódi történet

Általában a gyermeknevelés kapcsán szoktuk emlegetni azt a hatalmas űrt, ami a mai 50–60 évesek és gyermekeik között tátong. A szülők régi veretűek, a fiatalok szerint olyan világban nőttek fel, ami talán nem is létezett, ők bezzeg beleszülettek az informatikai forradalom világába, és könnyűszerrel veszik az akadályokat az újítások terén. Leggyakrabban értetlenül állnak a szüleik gondjai előtt, akik igenis megpróbálnak felzárkózni, még ha internetbevándorlóknak nevezik is őket.

Rá kellett jönnöm, hogy éppen a családban a legkevésbé zavaró ez a szakadék, mert a családban kis hidakat építünk az élet sok-sok területén  és megértjük egymást. Ismerjük egymás értékeit, becsüljük egymás munkáját, és nem az a meghatározó, ki mennyire tud eligazodni az internet világában, vagy ki hogyan tudja kezelni okostelefonját.

Kiss Dávid debreceni fiatalember öt napot ült a müncheni Apple-bolt előtt 2015-ben, hogy elsőként juthasson hozzá az iPhone 6-os okostelefonhoz (fotó: MTI)

Kiss Dávid debreceni fiatalember öt napot ült a müncheni Apple-bolt előtt 2015-ben, hogy elsőként juthasson hozzá az iPhone 6-os okostelefonhoz (fotó: MTI)

Azt mondják a fiatalok, hogy aki mutatóujjával pötyögtet  maroktelefonján, az internetbevándorló. Aki igazán tudja kezelni a kis kütyüt, az iszonyatos gyorsasággal hüvelyujját csúsztatja egyik betűről a másikra.

A napokban a terepi munkához a meglévőnél gyorsabb mobilinternetet szerettem volna vásárolni. Az elárusító félreértett és egy árammal működő rutert kínált, mire előhúztam régi kis kütyümet, hogy nekem ilyen kell, csak ennél sokkal gyorsabb, mert kevés ez a sebesség ahhoz, amit küldeni szeretnék. A huszonéves, egyébként kedves elárusító kisasszony valósággal elszörnyedt, hogy nekem kétéves mobilinternetem van. Annyira megdöbbent, hogy még kollégájának is megmutatta: látod, mije volt eddig, mondta elképedve.

Én meg ott álltam, és egyszerűen nem tudtam hova lenni. Mintha legalábbis egy kőbaltával állítottam volna be a boltba. Egyszerűen nem hittem el, micsoda megvetéssel kezelte a két évvel ezelőtt vásárolt szerkezetet. Egy kicsit talán kellemetlenül is éreztem magam egy pillanatra, de sokkal fontosabb volt, hogy megoldjam a hirtelen felmerült problémámat, hát nem kértem ki magamnak.

Ám azóta sem tudok a gondolattól szabadulni, hogy milyen maradi is vagyok, mert ugye két évvel ezelőtt vettem valamit és azt használtam, használom most is.

Szerbia az 1980-as évek végén csatlakozott az internet-hálózatra. Na, nem az egész ország és a közönséges halandók, hanem csak a Belgrádi Egyetem. A délszláv háborúk miatt ez a kapcsolat megszakadt, és csak 1995-ben indult újra, de igazából az internet-szolgáltatók megalakulása és a lakosság hozzáférése a világhálóhoz nálunk 2000. utánra tehető.

30 évvel ezelőtt a Magyar Szót még ólomban tördelték. A szedők mint a gépírók beírták a szöveget, és ahogyan a billentyűzetet nyomkodták, úgy potyogtak az ólomlapocskák egymás mellé és képeztek sorokat. Nem lehetett a szöveget javítani, meghúzni, illetve lehetett, de csak mondatokat húzhattunk ki. A vidéki szerkesztőségekből autóbusszal küldték a legépelt szövegeket a kollégák, amit Újvidéken a szedők „ólomba öntöttek”

Ma már az írás, a szerkesztés és a tördelés is számítógépen folyik, a  betördelt oldalt a világhálón továbbítjuk a nyomdának, ahol már nincs ólom, hanem minden digitálisan zajlik.

 Ez csak egy példa arra, hogy a mi munkánk mennyit változott az elmúlt 30 év alatt. Más munkahelyeken is ugyanilyen nagy változások történtek.

Ha végiggondolom az elmúlt három évtizedet, azt kell megállapítanom, hogy  nem feltétlenül rossz, hogy volt lehetőségünk ezt a  hatalmas utat bejárni. Ezek a tapasztalatok valahol bennünk vannak. S nem feltétlenül nagyobb érték az, ha naprakészen tudja az ember, mi jelent meg éppen az informatikai piacon, s nem csak, hogy tudja, de meg is kell vennie, nehogy lesajnálják.

Nem tudom megérteni azokat, akik egy új telefon megjelenésekor napokat vagy órákat várnak egy-egy bolt előtt, hogy hozzájussanak a számukra oly becses kütyühöz. Ha csak lehet, az első között. És ezért hajlandók sátrat verni a bolt előtt. Az almás cég ugyanis előre bejelenti, mikor érkezik  egy-egy új termék a boltokba. Európában Németországban juthatnak legelőbb az új termékhez a rajongók. 2015-ben egy miskolci fiú öt napot sátorozott a müncheni üzlet előtt, hogy ő legyen az első, aki megkapja az iPhone 6-osát. 

Budapestre egy héttel később érkezett meg a csodálatos termék. Hozzátartozóm mesélte, hogy a másnap délelőtt 10-kor nyitó bolt elé éjjel kettőkor érkezett meg. Már hatan előtte voltak. Közülük négy belgrádi. Mint mondta, amikor végre az ember jó borsos áron hozzájut a kívánt telefonhoz, az elárusítók gratulálnak neki, a várakozók pedig megtapsolják, mint valami győztest.

Ezeket az embereket beszippantotta az informatika eszeveszett fejlődése.  Megértem, hogy győztesnek érzik magukat, hiszen igyekeznek lépést tartani a piacon megjelent új termékkel, úgy, hogy mondjuk Európában csak 20 embernek van még ilyen telefonja, s közülük az egyik éppen ő.

Nem tudok azonosulni ezzel, s nem tudom magam szégyellni amiatt, mert nem veszek mindig új telefont, számítógépet és más egyebet, amikor valami új jelenik meg a piacon.

Bizonyára ez az a szakadék, amit soha sem lehet áthidalni köztem meg akár az Y generáció között, hogy a Z-ről ne is beszéljek.