Egy tanárnak a legnagyobb öröm és eredmény talán az, ha amit tanít, a diákok számára nemcsak puszta tananyag, hanem az életük részévé válik: élménnyé, sőt igénnyé. Annak, hogy ezt elérjük, sok módja van, az egyik az, hogy a „tananyaggal” találkozzanak a saját életükben, a hétköznapjaikban. Irodalomtanárként elsősorban irodalmat tanítok, de igyekszem, amennyire csak lehetőség adódik, általában kultúrát közvetíteni, és nem csak irodalmi műveket megismertetni, feldolgozni. Az elmúlt években valamelyik tévécsatornán volt egy műsor, amely időnként kulturális kérdésekkel is foglalkozott. A műsor szerkezete az volt, hogy a műsorvezető minden adásban egy tízes listát állított fel különféle témákban a saját – szubjektív – véleménye alapján. Az egyik adás témája a tíz legnagyobb hatású ember volt, a listán szerepelt többek között Einstein, Darwin, Freud, Jézus. Harmadikos gimnazistáimmal megnéztük ezt a műsort az egyik órán. A célom ezzel az volt, hogy lássanak példát arra, hogy hogyan lehet elgondolkodni a kultúra, tudomány és egyéb területeken különféle korokban tevékenykedő emberek hatásán, valamint azon, hogy jelenlegi világunk milyen kulturális és egyéb folyamatok következtében alakult olyanná, amilyennek mi ismerjük. Hogy lássák azt, hogy ezek a nevek, amelyeket ők tankönyvekből ismernek, és csak az iskolában ejtenek ki, hogyan lehetnek akár a mindennapi gondolkodás és beszéd részei is. A diákoknak tetszett a műsor, későbbi órákon is elő-előkerült egy-egy utalásukban, amit ott hallottak.
Egy osztályt végigvezetni négy éven keresztül nagyon nagy élmény. A gimnázium négy éve alatt a gyerekek felnőtté válnak, megkomolyodnak, felnőtt módon lehet már velük beszélgetni sok témáról. Az én óráim témája többnyire valamilyen irodalmi mű körül alakul, a négy év alatt sok írót, irodalmi alakot ismernek meg. A most elballagott két osztályomnak azt a feladatot adtam, hogy év végén állítsanak össze egy saját szubjektív tízes listát írókból, irodalmi alakokból az előző évben megnézett tv-adás mintájára. A feladatot kijelöltem két-három hónappal előbb, hogy valóban át tudják gondolni, hogy kiket tesznek a listájukra. Természetesen nemcsak egy sorrendet kellett felállítaniuk, hanem minden választást meg is kellett indokolniuk, hogy miért tartják épp azt az alakot fontosnak.
Nagyon nagy öröm és igazi élmény volt olvasni a dolgozataikat. Szinte kivétel nélkül arról tanúskodtak az írások, hogy személyes kapcsolódásuk van azokhoz az alakokhoz, akikről írtak, igazi olvasmányélmény során ismerkedtek meg velük. Egy jól letett érettségi vizsga sem akkora öröm és elismerés egy irodalomtanárnak, mint az, hogy kb. harminc diáknak (a 21. században) személyes élményt jelentenek – sok esetben – klasszikus irodalmi művek. A listákon az ókori irodalomtól kezdve napjaink irodalmáig szerepeltek a kedvencek. A személyes érintettség illusztrálására idézek egy részt az egyik dolgozatból:
„Nathaniel Hawtorne: A skarlát betű. Főszereplője: Hester Prynne.
»Márványszerű hidegsége nagyrészt abból eredt, hogy élete a szenvedély világától a gondolkodás felé kanyarodott. Egyedül állt a földön, elszakítva a társadalom közegétől. A világ törvénye neki nem volt törvény többé.« (részlet a műből)
Hester egy erős, bátor és vakmerő nő, aki vállalja bűneit, és tűri is a rárótt büntetést. Hestert nem érdeklik a társadalmi elvárások, normák és a konvenciók. Ő örökké lázad, dacol, és ellentmond a társadalmi elvárásoknak. Számomra becsületre méltó az, ahogyan ez a hősnő lázad, és a végéig nem hajt fejet senki előtt. Mindvégig a saját erkölcsei szerint él, és azt teszi, ami számára épp a megfelelő. Példaképe lehetne a mai világban élő nőknek is, akik nem mernek nemet mondani, nem állnak ki magukért, csak teszik azt, amit tenniük kell. Valóban azt kell-e tenniük?! Eljátszottam már a gondolattal, hogy milyen lenne ma Hester Prynne-nek lenni…
Samuel Beckett: ír költő, aki a Godot-ra várva című drámájával belopta magát a szívembe. Olyan abszurd, olyan hihetetlen, hogy már-már elhiszem. Az emberi lét, az élet értelme kérdőjeleződik meg ebben a drámában. Az, hogy valóban érdemes-e várni, és valakitől remélni a »megváltást«. A bizonytalanság, a kilátástalanság és az értelmetlenség. A szereplők üres párbeszédeket folytatva próbálják elütni az időt, igazából egész életüket. Egyáltalán van-e valaminek értelme?! Godot-ra várni?! Aki soha nem fog eljönni?! Talán mindenkinek van egy Godot-ja, valami, amire vár, és amitől csak remél, amire támaszkodni tud, hogy majd egyszer eljön. A valódi kérdés: kell-e ilyesmire várni?! Nemhiába mondják, hogy aki vár, egyre csak vár, az élet adósa marad…”
Ez és az összes többi dolgozat azt igazolta számomra, hogy van értelme sokat gondolkodni és dolgozni azért, hogy különféle módszerekkel próbáljuk közelebb vinni a diákokhoz az irodalmi műveket, mert el lehet jutni oda, hogy azok elveszítsék tananyag szerepüket, és részévé váljanak az életüknek.
