Mi játszódik le az ember lelkében élete legválságosabb pillanataiban? Arról nem könnyű beszélni mások előtt. Megtette ezt Blanka Vlašić. Az olimpiai ezüst- és bronzérmes magasugrónő, a jelenlegi horvát rekord tartója, szabadtéri kétszeres, fedett pályán egyszeres világbajnok Međugorjéban, a fiatalok nemzetközi imatalálkozóján a 29. Mladifest rendezvényen elmesélte, tizenévesen hogyan szakította meg a kapcsolatot Istennel, s utána hogyan alakult az élete.
Ő is, mint sokan mások, a bérmálás szentsége után eldöntötte: nem kell neki az egyház, elegendő saját magának. Csak arra kívánt összpontosítani, ami számára fontos volt: hogy világelső legyen. A perfekcionista sportoló a nap minden percét e célnak rendelte alá. Szigorúan edzett. A sikerek ellenére a kitűzött célja távolodott, mert magának egyre magasabbra emelte a lécet. A sikeres ugrás utáni néhány másodperces ünneplés, öröm után ismét aggodalom gyötörte. Aggodalom a következő ugrás, a következő verseny miatt. Mindig az előző Blankát kellett fölülmúlnia, ezért hajszolta magát, és évekig győzött is.
Sokak szerint mindene megvolt, amire egy fiatal lány vágyhat: taps, siker, hírnév, anyagi biztonság. De ő ma azt vallja: ez bizony közel sem a minden. Mert ha ez lenne a minden, akkor ő elégedettnek, boldognak érezte volna magát.
A bérmálás után a karrierje sikeresen alakult, ám a sarkában erős fájdalmat érzett. Olyannyira, hogy 2012 februárjában meg kellett műteni. Akkor visszagondolt, hányszor edzett végkimerülésig a fájdalmai, betegsége, láza ellenére. Az orvosok azt ígérték, felépül, és fel tud majd készülni az olimpiai játékokra, a műtét utáni fertőzés miatt azonban csak otthon nézhette az olimpiai játékokat, szomorkodva.
Mivel telt-múlt az idő, és nem tudott futni, egyre jobban kétségbe esett. 2012 vége felé a barátja azt üzente, hogy Szent Antal szobra előtt gyertyát gyújtott érte. Ez megérintette Blankát. Naponta, amikor edzésre ment, szótlanul megállt Szent Antal szobra előtt, meg sem tudta fogalmazni, mit kíván, de azt érezte, csodára van szüksége, és hogy az nem embertől fog jönni. „Fuldokló lelkem levegőért küzdött” – mesélte a fiataloknak. Amikor Portugáliába utazott egy híres orvoshoz, nem tudja, hogyan jutott eszébe, magával vitte a Bibliát, és olvasni kezdte. Valamiféle menedéket, biztonságot keresett, amit addig nem lelt a világban.
A szívében egy hívást érzett, amely mindannyiunk szívében megszólal, s akkor erősödik fel, amikor meg vagyunk terhelve. Blankát 2013 elején álmatlan éjszakák gyötörték, egyre depressziósabbá vált. Napokig valami szorította a mellkasát, nem tudott mélyen lélegezni. Egyik edzése alkalmával, amelyet konokul elvégzett, ezt elpanaszolta az edzőnek, az édesapjának. Öccse, aki szintén a teremben edzett, csak annyit mondott: imádkozik érte. A lány meglepődött, mert nem tudott arról, hogy az öccse megtért. Amikor a fiú Istenről beszélt, nem nagyon értette, csak illemből nem szakította félbe.
És akkor történt meg a megtérése, ami szerinte egyszerűen ajándék volt. A Szentlélek elárasztotta az életét, és őt megváltoztatta. Blanka a megtérésére nem a „megtaláltam Istent” – kifejezést használta, mert szerinte Istene őt már előbb megtalálta. Megtéréséről inkább azt mondja: „Eszembe jutott az Úr, a Teremtőm.” A megtérésének percét ahhoz hasonlította, mint amikor az egyetemista a vizsgán kapott kérdésre tudja a választ, de nem jut eszébe. Aztán gondolkozik, gondolkozik, és egyszerre csak „beugrik” a felelet. Ilyen volt Blanka számára a megtérés, amelyről azt mondta, egyáltalán nem tőle függött, hanem amikor már tele volt kereszttel, az Úr megkönyörült rajta. Ő kisírta örömeit és fájdalmait, és elég gyorsan elment és elvégezte az életgyónást. Csak utána vett részt a szentmisén, sok-sok év után. „Amikor magamhoz vettem a szentségi Jézust, úgy éreztem, mintha szállnék” – mondta. Ő és az öccse pedig, a „friss megtérők” szokása szerint, egyszerre mindenkinek szét akarták kürtölni, milyen boldogok. Egyik lelkigyakorlat után a másikra mentek, és sokakért imádkoztak, és természetesen mindenkit meg akartak téríteni. Ez volt Blanka számára a tréningek tréninge.
A „szerelmes” időszak után tanulgatta, mit jelent mindennap Krisztussal élni. Edzett, versenyzett, és érmeket szerzett, ám elég gyorsan kiújult a sérülés a másik lábán. 2016-ban ismét eljött az olimpiai év, és ismét elhangzott az ígéret: hogy mégis fel tud majd készülni a nagy megmérettetésre. Felismerte, az Úr ugyanolyan helyzetbe hozta, csakhogy ő volt más, mint négy évvel ezelőtt. Rózsafüzérrel ment a műtétre, imádkozott, és hagyta az Úrnak, hogy együtt legyen vele életének nehéz pillanataiban. A versenyre való visszatérés álmát továbbra is dédelgette, de rájött, nem a jövő reményében kell élni, csak most lehet Istennel, a holnap nem biztos senki számára.
Blanka elmondta: a legnagyobb változások a csöndben, az elmélkedés folyamán történtek a lelkében, ahová az Úron kívül senki nem léphet be. Megértette: az érmek, a győzelmek, a hírnév semmit nem ér, ha Istentől nem kap bocsánatot a bűneiért, ha nincs feltétel nélküli szeretet, ha nincs biztonság... „Mert az ember képtelen feltétel nélküli szeretetet adni, erre csak Isten képes. Ha viszont képtelenek vagyunk feltétel nélkül szeretni, akkor miért igényeljük?” – kérdezte. Számára ez a mély szükségletünk egyszerű bizonyítéka Isten létezésének.
A híres sportoló feltétel nélküli szeretetre vágyott. Mit ér, ha fölülmúlja a magasugrási rekordokat magasugrásban, ha nem tudja, kicsoda, honnan jön, és hová igyekszik. Mindezekre a kérdésekre, úgy érezte, az Úrnak vannak válaszai. Az élet ugyanis nemcsak abból áll, hogy nem esik le a magasra emelt léc (ezek az euforikus, emlékezetes pillanatok egyik kezünkön megszámolhatók), az életet valójában a mindennapok jelentik: a problémák a családunkban, a problémák a kapcsolatainkban, az egészségügyi problémáink, a jövőnkkel kapcsolatos problémák. Isten éppen ezekben a pillanatokban akar velünk lenni, megvilágosítani bennünket. Blanka rájött, mindezt előbb nem ismerte fel. Azt gondolta, csak ha a csúcson van, akkor mondhatja magának: nagyszerű vagy, megérdemled, hogy szeressenek. A megtérése óta azonban megértette, az ő értéke nem attól függ, milyen magasra ugrik, tapsolnak-e neki az emberek. Istennek, akiben megtalálta a biztonságot és az örömet, ő minden helyzetben egyformán sokat ér, talán éppen a legtöbbet akkor, amikor imádkozik. És megértette, hogy Isten őt más módon akarja győztesként látni. Nem szégyellte elmondani a fiataloknak, gyakran jár szentgyónásra, takarít a lelkében, mert tudja, hogy az életében Istennek még sok görbe utat kell kiegyenesíteni.
