Sorsok könyve

Igor Marojević: Belgrádi csajok

Csík Mónika

2018. szeptember 8., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

A Forum kiadónak köszönhetően immár magyarul is olvasható Igor Marojević Beograđanke című, 2014-ben megjelent novelláskötete, amely napjaink egyik sikerkiadványa, lévén, hogy hat kiadást megért, bestsellerként tarolt a szerbiai könyvpiacon, és tavaly ősszel egyféle folytatása is elkészült, Prave beograđanke címmel. Glavinić Vékás Éva az első kiadványt fordította le magyarra, s ez jelent meg az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra Belgrádi csajok címmel.

A verbászi születésű, regény- és drámaírással is egyaránt foglalkozó Igor Marojević jelen kötetében kisprózából alkotott nagyot, a Belgrádi csajok ugyanis nyolc női monológ izgalmas egyvelege. Belgrádi nők mesélik el bennük életük történetét, de a beszédfolyamokból nemcsak sajátos nő- illetve asszonysorsok bontakoznak ki, hanem kirajzolódik a titói Jugoszlávia képe, majd a délszláv háborúk, a hiperinfláció és a bombázások időszaka, ahogyan az azt követő tranzíció, a rendszerváltás évei is, és ahány elbeszélő jut szóhoz, annyiféle nézőpontból közelíti meg egy-egy írás Szerbia legutóbbi évtizedeit.

Nem mindennapi történetek nem mindennapi nőkről – olvasható a könyvben, alcím gyanánt. E kijelentés alapján az olvasó nyilván rendkívüli eseménysorra számít, s ez esetben némileg csalódnia kell, a kötetbe foglalt történetek ugyanis a hétköznapi Szerbiában, mi több, Európában játszódnak, és a bennük olvasható események és a bennük megrajzolt környezet is ismerős: igen, a mi Európánkat, a mi országunkat, az általunk ismert karaktereket és életképleteket írta meg, vitte prózába Marojević, de olyan technikásan, hogy egy pillanatra sem lankad a figyelmünk olvasás közben, hisz minden egyes monológ egyszerre ismerős és újszerű, frappáns és egyedi.

Forum, Újvidék, 2018, 188 oldal

Az elbeszélő főhősök zömében középkorú nők. Közös bennük, hogy mindannyijuknak valamiképpen köze van Belgrádhoz: vagy tősgyökeres belgrádiak, vagy odaköltöztek, illetőleg onnan költöztek máshová, többnyire külföldre, de a „belgrádiság” örökre a lényük része maradt. Ki is mondja egyikük, hogy „nehezen lehet valaki valamikori belgrádi nő, az a pecsét egész életében ott marad rajta, ha örökre emigrál, mint a vonalkód a könyvön, vagy mint a lila pecsét a húsdarabon”. A történeteket olvasva azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a „belgrádiság” gyakran „szerbiaiság”, „jugoszlávság” vagy „balkániság” is, hiszen olyan környezeti tényezők, olyan magatartásminták és olyan világszemlélet összhatása értendő alatta, ami az egész térségünket jellemzi. Az elmúlt évtizedek történelmi-politikai-gazdasági hozadéka hasonló traumákat alakított ki tágabb környezetünkben, ráadásul nem is csak a nőket, hanem a férfiakat is egyaránt érintette, érinti. Marojević novelláiban ennélfogva nemcsak az elbeszélő nőkre kell fókuszálni, hanem az összes ott felbukkanó nőre: barátnőkre, anyákra, testvérekre, szomszédasszonyokra, akárcsak a férfiakra: apákra, osztálytársakra, férjekre, szeretőkre is, ugyanis az ő történeteik is lényeges részei a nagy egésznek, azaz e vidék történetének. E vidékének, amelyet a lét peremén egyensúlyozó egyének, szerelmi kapcsolatokban őrlődő párok, sikeres és sikertelen karrieristák, szorongó, csalódott, megcsömörlött karakterek népesítenek be, és egyaránt hatnak rájuk azok a változások, amelyeket az utóbbi évtizedek hoztak magukkal: az elektronikus eszközök fejlődése, a megváltozott munkafeltételek és munkakörülmények, a globalizálódó világ, az elmagányosodás, a családok szerepének átalakulása, a generációk között kialakult szakadékok, az egzisztenciális bizonytalanság, és még sorolhatnánk. Szinte minden történetben valamiképpen kifejezésre jut az elidegenedés érzése, leginkább mégis a Bent című novella 38 éves hősnője esetében, aki a ’99-es bombázások okozta trauma következtében Münchenbe költözött, ahol hat és fél éve nem hagyta el a lakását, és „kinti élet” helyett „benti élet”-et él – a világgal kizárólag az internet révén érintkezik. A Google műholdas térképével „utazgat”, és a közösségi hálón alakítja ki netes ismerőseiből „óriási család”-ját. „Azt a világot figyelem, amelyiket én akarom, a virtuális világot, amely, bárhogy nézed, sokkal tisztább, de jobb és mélyebb is a valósnál” – mondja, és egy ponton túl már a virtuális világot tekinti valóságnak, hiszen, meglátása szerint, a virtuális „a mai világ alapjává vált”, sőt a határtalanság és a szabadság terepe lett, ahol az egyén saját szabályai szerint élhet, és nem tartozik senkinek elszámolással. Ez az elszigetelődés az egyik véglete a Belgrádi csajokban ábrázolt eltávolodás-változatoknak, a másik véglete pedig a börtönbe vonulás, A legújabb Philips-modell című novella hősnője ugyanis egy bűncselekmény következtében kényszerül rács mögé, egy másfajta elszigeteltségi állapotba. Van aztán olyan nő is, aki Barajevóba, más Londonba, megint más Barcelonába, s olyan is akad, aki Berlinbe költözik, egyszóval az otthon maradókkal ellentétben távolsági perspektívából szemlélik Belgrádot, „belgrádiságukat”, s ez az eltávolodás sokszor feltétele is a „tisztánlátásnak”. „Tisztánlátás” alatt persze nemcsak az értendő, hogy külső szemlélőként könnyebb észrevenni az itthoni jellegzetességeket, úgymint a mindent átható korrupciót, a patriarchátusban gyökerező női alárendeltség és kiszolgáltatottság hátulütőit, a szennylapok térhódítását, a kulturális eligénytelenedést vagy például az apatikus magatartás egyre jellemzőbb voltát, hanem „tisztánlátás” alatt annak belátása is értendő, hogy az ember hiába változtat helyet a Nap alatt, önmaga elől nem futhat el, és azon tényezők, amelyek miatt élhetetlennek tűnik számára egy város, az országhatárt átlépve nem tűnnek el. Ezt az életérzést a Filozófia mindenkinek című novella egyik hőse, Stevan fogalmazza meg legpontosabban, arra panaszkodik ugyanis, hogy a munkájában és az egész világon eluralkodó digitalizáltság kezdi kikészíteni, hiszen az ő természetes ritmusához képest időnként túl gyorsnak tűnik minden, és muszáj valami stabilabb és lassúbb dologgal is foglalkoznia, valamiféle „unplugged”-dal, hogy megőrizze a lelki egyensúlyát. „Az ember nem teljes, ha nincs update-elve” – mondja, miközben kétségbeesetten keresi a kapaszkodókat, amelyekbe fogózva kilábalhat az ital, a cigaretta és a drogok nyújtotta lelki „álbiztonságból” és a felszínes párkapcsolatok okozta magányból.

Töredezettség, szétszórtság, gyökértelenség – e kifejezések a kulcsszavai Igor Marojević történeteinek, s ezekre reflektál Monika Sigeti is a kötethez készített illusztrációival. A részekre bontott, fragmentált rajzok ég és föld között, a semmiben libegnek. Kollázslétet ábrázolnak, amely oly messze van a tökéletestől, a vágyottól, az egésztől, amekkora az illesztékek és a részek közötti távolság. Hiányzik a kötőanyag, ami egybefogná, összeragaszthatná őket.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2018     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap