Amikor 1945. szeptember 19-én Szabadka város illetékesei aláírták az első hivatásos magyar színház megalakulására vonatkozó dokumentumot, amikor „megszületett” a színházunk, akkor azt a rendhagyó eseményt nemcsak Szabadka, Kosztolányi városa, hanem a délvidéki magyarság egésze is szívből köszöntötte. S ez érthető is. Érthető, mert a színházközösség összetartó erő, és erre az erőre a kisebbségi sorsba kényszerült délvidéki magyarságnak nagyon nagy szüksége volt.
Az újonnan alakult hivatásos színházunk, a Magyar Színház, ez volt akkor a hivatalos elnevezése, öt esztendőn keresztül önállóan működött. Azonban, az anyagiakra hivatkozva, a magyar és az ugyancsak akkor alakult horvát színházat összevonták, úgyhogy 1951 januárjától a Tartományi Végrehajtó Tanács döntése alapján Narodno pozorište – Népszínház név alatt folytatta tovább munkáját a horvát és a magyar társulat is.
Meg kell itt jegyezni, hogy már akkor, ha „csendesen” is, voltak akik megjegyezték, hogy első hivatásos színházunk elnevezéséből hiányzik a nemzeti jelző. Jogos volt a hiányérzet! Sajnos az akkori politikai helyzet miatt, érdemben, ezzel a kérdéssel nem foglalkoztak. Mindennek ellenére, első hivatásos színházunk, ha a „nemzeti” jelzőt nem is viselte nevében, de ott viselte – működése első percétől fogva – rendeltetésében.
S a „nemzeti” jelző mélyen beleépült az említett rendeltetésbe, aminek folytán immáron nemzeti színházként igyekezett és igyekszik szolgálni, őszinte elkötelezettséggel a délvidéki magyarság nyelvi, történelmi, lelki, erkölcsi épülését. Igen. Első hivatásos színházunk nemes küldetését, minden nehézség ellenére, méltóságteljesen végezte és végzi ma is.
Erre a talán hosszabbra sikeredett bevezetőre azért volt szükség, mert sajnos az egymást követő nemzedékek keveset, nagyon keveset tudnak a 73 éves első hivatásos színházunkról, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatáról. S mivel ezúttal rangos, nagy múltú színházunkról, annak legválságosabb időszakáról szeretnék szólni, ezért igyekeztem egyet s mást megemlíteni jeles intézményünkkel kapcsolatban.
A napokban régi ismerősömmel az említett színházról beszélgettünk. Nem először. A téma sem volt új számunkra. Első hivatásos színházunk ugyanis váratlan, döbbenetes megszüntetése volt az, ami foglalkoztatott bennünket. És ilyenkor általában azokról esett szó, akik ilyen vagy olyan formában színházunk megszüntetését szorgalmazták. Ezúttal, nem kis meglepetésemre, ismerősöm mindenáron arról igyekezett meggyőzni, hogy a színházat, az akkor aranykorát ünneplő társulatot, nem mások, hanem ők maguk oszlatták fel, önmagukat szüntették meg!? Nem szóltam semmit, ezt a dajkamesét már jó néhányszor hallottam. S tudom, hogy az ilyen „mesék” mögött ott van, ott bújik meg az a szándék, amely csendesen rehabilitálni kívánja azt a személyt, akinek rangos színházunk közel 10 esztendős agóniáját köszönhetjük.
Ezért a „dajkamesék” helyett idézek néhány sort Brestyánszki Boros Rozália Decennium (A szabadkai Népszínház Magyar Társulata 1995/1996 – 2004/2005) című igen jelentős könyvéből: „1985-ben a Népszínház élére a hírhedt színházcsinálót, Ljubiša Ristićet helyezték, aki megszüntette a két társulatot, azaz összeolvasztotta őket, és »multikulturális« színházpolitikája eredményeképp tízéves »uralma« alatt a magyar társulatból nem maradt Szabadkán szinte senki. A színészeket nyugdíjaztatta vagy azok önkéntesen távoztak.”
Tehát a „nagy” színházcsináló egyszerűen KPGT-re keresztelte át az intézményt, amelynek a neve is mutatja „jugoszláv multikulturális” jellegét (Kazalište, Pozorište, Gledališče, Teatar)!? Amint látjuk, még véletlenül sem fordul elő az intézmény valamikori magyar jellegét is kifejező megnevezés – a Népszínház!?
Egy emberöltő múlott el azóta, de még mindig nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogy ki jogosította fel a „nagy” színházcsinálót arra, hogy az itt élő magyarság szellemi életének egyik meghatározó alkotóelemét, a színházat, színházunkat, megszüntesse!? Vagy hatalma tudatában a „nagy” színházcsináló senkitől sem kért felhatalmazást? Egyszerűen az önkényesség, a kizárólagosság volt az, ami akkori „áldásos” tevékenységét meghatározta.
Nánay István, neves anyaországi színikritikus, a könyv előszavában megjegyzi: „Mindez már történelem és színháztörténet. De amikor 1995-ben a porból, a semmiből újjá kellett éleszteni a szabadkai színházat, nem lehetett elfeledkezni az intézmény összetett, sokszor ellentmondásos múltjáról, mert a színház sikerei adtak erőt új alapítóknak, de ennek kudarcaiból is kellett tanulniuk.”
Igen! Mindez már történelem. Történelem, amelyből megtudhatjuk, mint azt neves színikritikusunk is megfogalmazta, hogy „porból, a semmiből újjá kellett éleszteni a szabadkai színházat” Igen! A meghurcolt, szétroncsolt, nagy múltú intézményt újjá kellett teremteni! S ez szinte hihetetlen, embertelen körülmények között is sikerült. Talpra állt a színház. Él, lélegzik. Él, mert hitvallásukban soha meg nem tört művészemberek sorakoztak fel a színház mögé.
A ristići, sikertelen megsemmisítő „kampány” után egy új korszak kezdődött első, hivatásos színházunknak, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának az életében! A helytállás hősi korszaka. S ez a korszak kíséri majd be rangos színházunkat, annak társulatát a megújult, csodálatos színházépületbe! Szeretném remélni, hogy erre a „beköltözésre” már nem sokáig kell várni.
