Ezt a hetet valószínűleg az iskolások várták a legkevésbé. Több mint két hónapos nyári szünet után kellett újból beülniük az iskolapadba, és ismét ki kellett nyitniuk a matematika, a nyelvtan és a fizikakönyveket. Pedig minden ember számára fontos, hogy megtanuljon írni, olvasni és számolni, megismerkedjen a természet legfőbb törvényeivel és az emberiség múltjának főbb eseményeivel.
A tanulás jelentőségét Mária Terézia is felismerte. Az 1777-ben kiadott Ratio Educationis elnevezésű oktatási rendeletében megállapította, hogy „mindig fontos szerepet játszott a jó erkölcsű népek körében az ifjúság helyes nevelése és az egész oktatás irányítása, mert úgy látták: ez az országok szilárd alapja, ettől függ a közjólét”. Ezért a Ratio Educationis kimondta, hogy a közoktatás áldásait „az összes polgárok minden osztályára” ki kell terjeszteni. A rendelet hatására az országban iskolák egész sorát nyitották meg.
Pálinkás József Szabadka népoktatása (1687–1918) című könyvéből megtudhatjuk, hogy a rendelet végrehajtásában Szabadka elöljárói nem vitézkedtek. Bár 1777 novemberében a Ratio Educationisszal összhangban megnyitottak egy iskolát a város központjában, amelyhez az oktatókat a pécsi tanfelügyelőség biztosította, de a körülmények még az akkori viszonyokhoz képest is elkeserítőek voltak.
„Tanteremmel ugyan minden osztály rendelkezett, de azokban az első években semmilyen bútorzatot nem biztosított a város. Ezért a gyerekek a földön, vagy a hazulról hozott székeken ülve hallgatták az előadásokat és a térdükön írtak. Csak egy év múlva – a tanítók többszöri panaszára – készültek a három osztály részére szükséges padok minden írásra alkalmas fedőlap és támla nélkül. Görnyedve ültek ezekben a padokban a gyermekek, és továbbra is a térdükön írtak” – ecsetelte az akkori körülményeket Pálinkás József.
A felszerelés mellett az iskolaépület sem mutatott jobb képet.
„A városi iskolák a városházával egybeépült földszintes házban vannak elhelyezve, de nagyon siralmas állapotban, egyik osztálynak sincs padlója, s így a sok járástól és söpréstől egész gödrök képződtek már a talajban. Még szomorúbb az I. osztály helyzete, amelyet csak egy fél lábnyi fal választ el a városi lóistállótól. A szegény kis fiúk a bódító és fejfájást okozó bűzben és a kocsisok éktelen káromkodásai mellett nem tanulhatnak nyugodtan” – olvashatjuk egy 1786. augusztus 26-ai keltezésű német nyelvű igazgatói jelentésben.
És mit tanultak a XVIII. században a szabadkai nebulók? Az oktatást városunkban a budai Tanterv szerint szervezték meg. E szerint az első osztályban hittant, iskolai szabályokat és írást tanultak, valamint anyanyelven, németül és latinul olvastak. A második osztályban hittan, iskolai szabályok, írás és olvasás képezte a tananyagot, amely kiegészült a számolással. A harmadik osztályosoknak hittant, bibliai történeteket, olvasást, helyesírást, számtant, anyanyelvi mondattant oktattak, és megismertették velük a hazai mérősúlyokat, mérőeszközöket és pénzfajtákat. Végezetül a negyedik osztályban hittant, bibliai történeteket, olvasást, helyesírást, számtant, fogalmazásokat irányozott elő a tanterv, emellett megismertették a tanulókat az osztrák mérősúlyokkal, mérőeszközökkel és pénzfajtákkal, valamint az anyanyelv, a német és a latin nyelv alapjaival. A felsorolt tantárgyak mellett voltak még úgynevezett rendkívüli tantárgyak, ezek a nemzeti történelem, a topográfia, a rajz és a zene. Bizony azóta a tantárgyak és az iskolai körülmények is sokat változtak.
