Sok helyütt leírtam már: az igazi Ünnep véleményem szerint elsősorban állapot, és nem feltétlenül egyezményesen megállapított ünnepnap – esetemben pedig éppen ezért ritkán esik egybe naptárilag meghatározott időpontokkal. Mindazonáltal akad néhány kivétel, amikor nagyon is jól tudom, hogy Ünnep közeleg, legalábbis számomra feltétlenül az, és ilyenkor rendszerint lázasan készülődök, napokkal, hetekkel előtte átitat a hangulata; úgy várom, mint gyermekkoromban a karácsonyt vagy a szilvesztert (a felhőtlen gyermeki érzés egyébként is meghatározó a valódi ünnep szempontjából). Évről évre ilyen számomra a Középiskolások Művészeti Vetélkedője, az Énekelt Versek Zentai Fesztiválja, a zEtna Irodalmi Fesztiválja...
És mióta a hatvanadik jubileumi Kanizsai Írótáborra meghívtak, ugyanúgy Ünnepként élem meg azt is minden évben. Idén a hatvanhatodiknál tartunk... Számomra eljött hát a mágikus hetedik alkalom. Izgatottan várom, főleg, mióta befutott a postás a meghívóval; nem fér be a zabszem.
(Fotó: Gergely Árpád)
Mi jelenti a fő varázsát? Nem egyszerű szavakba önteni, hiszen az ünnepi érzésben mindig van valami titokzatos; ez is a lényegéhez tartozik. De ha eljössz, akár csak nézőként, tetten érheted, hogy ott sugárzik az arcokon. Közönyt pedig egyiken sem tudsz felfedezni. És bár a csendes kisvárost cseppet sem teszi zajosabbá ez a rendezvény, mégis megváltozik a levegő rezgésfoka, plusz töltettel gazdagodik, emelkedettséggel, azt hiszem.
Természetesen az sem elhanyagolható, hogy rendszerint remek programokkal rukkolnak elő a szervezők, ám az egésznek az esszenciáját itt is – akárcsak jobbféle, emberi léptékű fesztiválok esetében – leginkább a találkozások jelentik. A személyes kontaktus egykötetes ifjú titán és dörzsölt veterán tollforgató között, író és olvasó között... a vérre menő viták, a hadonászva magyarázó eszmecserék, az egyszerű hétköznapi traccspartik. Egy csésze forró fekete, egy pohár hűs bor felett a programok közti szünetekben, ebédek, vacsorák közben. Ezt nem „csinálja” senki – egyszerűen elég idevonzani néhány tucat művészembert, és önmagától megteremtődik egyfajta alkimista kohó. (Ami ebből kicsordul, abból majdan a kiadók, a folyóiratok fognak profitálni. És persze az olvasók. Mert természetesen szellemi profitra gondolok elsősorban. És másodsorban is.)
Ami engem még különösen lelkesít, az a fiatal művészek aktív bevonása az eseményekbe. Minden elismerésem és tiszteletem ezért a szervezőknek – a hatvanadik jubileum előtt mi, pályakezdő, vagy akár pályájuk derekán tartó írók legfeljebb a közönség soraiból követhettük az írótábor munkáját, azóta azonban minden generáció képviselve van. A köztük folyó eszmecsere pedig nélkülözhetetlen az irodalmi életben meglévő folytonosság szempontjából. Jelentsen ez a folytonosság a hagyományokhoz való csatlakozást vagy szembenállást. Kontaktus nélkül nem létezhet igazi közösség, ennek hiányában pedig csak az van, amit „felülről belénk öntenek”.
A Kanizsai Írótábor pedig remek közeg a kontaktus szempontjából is – és erről bárki személyesen is meggyőződhet, aki a következő három napban ellátogat hozzánk.
