2024. április 19., péntek

Elsodró történetek

2017 legjobb magyar könyvei

Az év elején felkért az egyik magyarországi folyóirat szerkesztője, hogy készítsem el az általam olvasott, 2017-es kiadású magyar könyvek tízes toplistáját. Lelkiismeretesen neki is láttam a feladatnak, igyekezve közben pótolni (vélt) mulasztásaimat, hogy minél teljesebb merítésből állítsam össze a leltárt. Annál is inkább, mert úgy tartom, hogy a különféle listák irányadó funkciója vitathatatlan, az efféle összeállítások sokszor kapaszkodót nyújthatnak az érdemben tájékozódónak, aki egy-egy listának köszönhetően értékes olvasmányra, zenealbumra vagy filmre bukkanhat. Természetesen minden listát emberek készítenek, aminek következtében az objektív mércék figyelembevételén túl nagy szerepet játszik az illetők szubjektív ízlése. Egy könyves lista összeállítása során ez már az olvasmányok kiválasztásában is megmutatkozik. Az idei Ünnepi Könyvhét hivatalos listáján 307 új címszó szerepelt, s ez csak a töredéke az év folyamán megjelenő magyar könyveknek. Ha ehhez hozzáadjuk az év folyamán megjelenő fordításköteteket, valamint folyóiratanyagot, azonnal világossá válik, hogy ekkora olvasmányrengeteget lehetetlenség a teljes egészében befogadni, aminek következtében az olvasó természetszerűen szelektál: saját értékrendszere, érdeklődési köre, olvasói ízlése alapján válogat a rendelkezésére álló olvasmányok közül.

Amikor a magyar irodalomról beszélünk, nem mellékes hangsúlyozni azt sem, hogy a magyar társadalomhoz hasonlóan végtelenül megosztott területről van szó, elegendő megnézni egyes folyóiratok kritikarovatát vagy egyik-másik irodalmi konferencia összetételét, hogy világossá váljon előttünk, mire is célzok tulajdonképpen. A különböző eszmerendszerek mentén létrejött kánonok képviselői értekezések közben nemcsak hogy nem veszik figyelembe a másik kánonhoz tartozókat, hanem sokszor nem is olvassák őket. Ennek következtében mára az irodalmi diskurzus egyik legfontosabb kérdése az lett, hogy a különböző kánonok mentén szerveződő, egymás mellett párhuzamosan létező magyar irodalmaknak hol a helyük az egyetlen magyar irodalmon belül. A feladat elvégzése alatt igyekeztem ezt a nem mellékes szempontot is figyelembe venni, hogy betekintést nyerjek a különböző kánonok terméseibe, tisztában lévén közben azzal, hogy a fent említett objektív okokból kifolyólag a legjobb szándék ellenére sem lehet mindenbe belekóstolni.

A rendelkezésemre álló idővel összhangban törekedtem a tavaly megjelent magyar könyvek közül minél többet elolvasni, a vajdasági magyar könyvkiadók kiadványainak nagy részét fellapoztam, a Magvető Kiadó tavalyi termésének jelentős részét elolvastam, s kiadónként néhány kötet erejéig kézbe vettem a Jelenkor, a Magyar Napló, a Kalligram, az Európa és még néhány kisebb magyarországi kiadó könyveit. Sajnos nem mindegyik elolvasásra szánt könyvet sikerült megszereznem, például Hász Róbertnek a Kortárs Kiadó gondozásában megjelent Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja című regényét sem, holott már nagyon közel voltam hozzá. Zomborból postázták a könyvet, de sohasem érkezett meg Szabadkára, csak remélni tudom, hogy a zombori vonatkozású regény lelkes rajongóra talált. Ha eljut hozzám a kötet, s alkalmam adódik elolvasni, a szerző munkásságának ismeretében és a kötetről szerzett előzetes információim alapján nagy valószínűséggel befolyásolta volna a lista alakulását. Nagy valószínűséggel, de nem feltétlenül! Nagy nehézségek árán sikerült ugyanis kézbe vennem Totth Benedek Az utolsó utáni háború című regényét is, a szerző Holtverseny című első kötete és új művének tartalma alapján azt feltételeztem, hogy az év egyik befutója lesz, vitathatatlan erényei ellenére aztán mégsem tettem fel a tízes listára a posztapokaliptikus víziót felvázoló regényt. Nem került fel személyes olvasói toplistámra, ugyanis műfaji sajátossága miatt nehéz összehasonlítani más kötetekkel, de mindenképpen említést érdemel Bödőcs Tibornak a Helikon kiadásában megjelent Addig se iszik című paródiakötete, amelyben a szerző elképesztő beleéléssel képes megszólalni a megidézett alkotó hangján, ötvözni az illető stílusjegyeit a stand-up komedista humorával.

E kissé hosszúra nyúlt felvezető után következzen maga a toplista, amely, hangsúlyozom, teljesen szubjektív, és kizárólag egyéni ízlésemet és érdeklődési körömet tükrözi.

A tizedik helyen kapott helyet Csorba Béla Kérdések és látleletek című kötete. A Forum gondozásában megjelent mű esszéket, kritikákat, tanulmányokat tartalmaz, műfaji sokrétűsége ellenére azonban – ahogyan a kötet recenzense, Losoncz Márk írja – a könyv „tematikusan egységesnek tekinthető, hiszen figyelmének középpontjában – olykor kitérőkkel, olykor közvetlenül – mindvégig a 20. század délvidéki magyarsága, annak szövevényes kultúr- és társadalomtörténete áll”. Kötetében Csorba Béla többek között a két világháború közötti időszakról, Sinkó Ervin tevékenységéről, kultúrpolitikai leszámolásokról, a szerb–magyar viszonyokról szól, sohasem zárkózva el a kényes témák feszegetésétől, s ami talán a legfontosabb: bármiről is ír, szövege mindig magával ragadó.

A kilencedik helyen szerepel Bánki Éva Elsodort idő című regénye. A Jelenkor kiadásában megjelent könyv folytatása a szerző Fordított idő című művének. A regény a korai középkorba röpíti olvasóját, „a Karoling-újjászületés idejébe, a lázasan formálódó Európa politikai erőterébe, a városállamok, a születő nagyhatalmak, rabszolgakereskedő-hálózatok és egyre hatalmasabb kolostorok világába”, amelyet az olvasó a főhős Rioldával jár be. Kalandorok, honfoglalók, barbárok, rabszolgák, muszlimok sodródnak ebben a felbolydult világban, vajon ki lehet a győztes: az, aki hű marad magához, vagy aki alkalmazkodni képes a kor kihívásaihoz? Amellett, hogy nyelvileg kimunkált és tartalmilag izgalmas olvasmány, Bánki Éva regénye korunk legfőbb kérdései fölött töprengő parabolaként is kiválóan működik.

A nyolcadik helyre tettem Háy János Az öregtó felé című verseskötetét. Az Európa Könyvkiadó gondozásában megjelent könyv írói/költői számvetésként is olvasható, hiszen a költemények egyféle időutazásra invitálnak bennünket, az emberi élet egy-egy fontos szakaszát/mozzanatát dolgozzák fel, beteljesületlen álmokról, szerelemről, öregedésről, megpihenésről szólnak, s ami közös bennük, az a reménytelen beletörődés abba, hogy az élet lassan kikopik az emberből. Az élet, amelyről „azt hitted, különös lesz, / legalább azért, mert épp te éled, de már látod, ezer éve megszabták neked a normát. Iskola, család, gyerek, lakás, / néhány kölcsönből / kielégíthető vágy. Járt úton haladsz töretlen, / hiába unod már, nincs más: / futhatod tovább / a legrosszabb formád” – írja fájóan szépen a költő.

A hetedik helyre került Potozky László Égéstermék című regénye. A Magvető által megjelentetett mű egy közép-kelet-európai hangulatot árasztó disztópia. A hősök céltalanul sodródó fiatalok, külföldi ösztöndíjra pályázó egyetemisták, a politikai palettán helyezkedni törekvő politikusok és kiábrándult középkorúak. A meg nem nevezett fővárosban hatalomellenes egyetemistatüntetés tör ki, lázadó barátnője által a zavargásokba a politikailag érdektelen főhős is belecsöppen, miközben testvére a rohamrendőrség tagja, édesanyja pedig a hatalmi párt felvonulására jár. Az Égéstermék kijózanítóan reflektál számos társadalmi kérdésre: rámutat a virtuális világ térhódításából eredő elidegenedettségre, érzékelteti a hangoztatott eszmei célok és az azok megvalósítása közti különbéget, mindenekelőtt pedig arra figyelmeztet, hogy a végletekig menő megosztottság milyen veszélybe sodorhat egy társadalmat.

A hatodik helyen kapott helyet Kalász István Határ≈idők című kötete, amely a zEtna gondozásában látott napvilágot. Egy határ menti falu köré épített novellasorozatában a szerző lesújtó kritikát mond a nyugati világról és annak hőséről, a nyugati emberről. A szociális kérdéseket, szerelmi gondokat, kegyetlen bűntényeket feldolgozó novellák által megrajzolt világban a kilátástalanság általános, az agresszivitás zsigeri, nemritkán öncélú: a megálmodott élet megvalósíthatatlanságának kompenzációjaként keríti hatalmába az embert. Kortól, nemtől, vagyoni és szociális helyzettől függetlenül reményvesztettség és magány jellemzi mind a faluban élőket, mind a faluba érkező városiakat, mind a városba menekülő falusiakat. Gazdag és szegény család válsága közt aligha van lényegi különbség. A személyes körülmények csak a betegség tünetein változtatnak, a betegség minden esetben ugyanaz.

Az ötödik helyre került Majoros Sándor Az ellenség földje című elbeszéléskötete, amelyet a Magyar Napló adott ki. Vajdasági magyar származásából kifolyólag a szerző ismeri valamennyi érintett fél „változatát” az első világháborúról a Balkánon, ami lehetővé tette számára, hogy kötetében – amely a háború kitörésétől a Drina folyó mentén bekövetkezett első csatáig tartó időszakot dolgozza fel Boszniában – különböző nézőpontok érvényesítésével sokrétűen láttassa a boszniai állapotokat és a háború megítélését annak első napjaiban. Majoros Sándor egyszerre ismeretterjesztő, szórakoztató, az első világháború boszniai eseményei irodalmi feldolgozása tekintetében pedig hiánypótló kötete sajátos hódolat Boszniának. A szerző betekintést nyújt a vidéken uralkodó társadalmi viszonyokba, beszámol a nemzeti és vallási sokszínűségről, szót ejt a helyi szokásokról, a délszláv nemzetek sajátosságairól és kulturális jellegzetességeiről, egyszersmind gazdag történelmi és földrajzi áttekintést nyújt a vidékről.

A negyedik helyen szerepel Kemény István Lúdbőr című esszékötete. A Magvető kiadásában megjelent könyv visszatérő motívuma a társadalmi viszonyokra való folyamatos személyes vonatkozású reagálás. Mint tudjuk, a jó esszé kétirányú: egyszerre vizsgálja a külső jelenségeket, és reflektál szerzőjének belső világára; amennyire szól a boncolgatott témáról, ugyanakkora mértékben árulkodik megalkotójának személyiségéről és világnézetéről. Társadalmi jelenségek és magánjellegű mozzanatok ötvöztetésével, olykor ütköztetésével írja Kemény István Lúdbőr című sajátos füves könyvét, egyre figyelve közben, hogy mindig megpróbálja a Lényegre helyezni a hangsúlyt. Az esszéírás esetében ily módon a nagybetűs Lényeg keresésének egyik formájává válik, a Lúdbőr pedig ennek a keresésnek az írói lenyomata.

A harmadik helyen kapott helyett Rakovszky Zsuzsa Célia című regénye. A Magvető kiadásában megjelent könyv egy napjainkban játszódó családtörténet, amely történetesen a család hiányáról és a családi értékek válságáról szól. A léha életmódot folytató értelmiségi főhős akkor szembesül először az apai szereppel, amikor a világban önmaga helyét kereső húszéves lánya belecsöppen az életébe. Nem, a középkorú férfi nem hagyta el gyerekét, „bűne” csupán abban rejlik, hogy annak idején „kisegítette” hóbortos barátnőjét, aki „felvilágosult, emancipált” nőként, bárminemű kötelezettség nélkül szeretett volna gyereket szülni, és egyedül felnevelni őt. A regény három központi figurája hagyományos értelemben tehát családnak számít, a három hős azonban igazából alig ismeri egymást. A közöttük lévő kapcsolatok boncolgatása mellett Rakovszky Zsuzsa a társadalmi viszonyokat is kellőképpen érzékelteti, ettől válik a Célia korunkat meghatározó alkotássá.

A második helyen szerepel Vida Gábor Egy dadogás története című regénye, amely úgyszintén a Magvető gondozásában látott napvilágot. „Szülőföldet akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik” – írja a szerző. Ez a hozott anyag a regényben Vida Gábor életrajza, amelybe felmenői története is beletartozik, ahogyan a kötet fülszövegében olvasható: „Az Arad melletti Kisjenőn felnövő író apai ága a mai magyar határtól pár kilométerre élt, anyja Barótról, a Székelyföld mélyéről érkezett. E két végpont között Erdély egyszerre lesz metafora és ütközőtér, ahol a különböző vallások, nyelvváltozatok, mentalitások, reflexek és tájak fontos szerepet játszanak: karaktert formálnak, távlatot adnak.”

Az első helyre helyeztem Tompa Andrea Omerta – Hallgatások könyve című nagyregényét. A Jelenkor kiadásában megjelent műben a szerző hősei sorsának ábrázolásán keresztül az ötvenes évek Romániájában uralkodó viszonyokat taglalja. A Kolozsváron és környékén játszódó regény cselekményét négy különböző szereplő mondja el: egy széki parasztasszony, egy, a kommunista hatalomnak behódolt rózsanemesítő, egy hóstáti leányzó és egy meghurcolt apáca. A regénybéli történések értelmezése tekintetében meghatározó jelentőséggel bír, hogy a társadalmi-politikai történésekről az elbeszélő hősöktől értesülünk, s ők mindent magukon átszűrve mondanak el. Az izgalmas történet és mesteri történetvezetés mellett, ami lenyűgöző olvasmánnyá teszi Tompa Andrea nagyregényét, az a mű pazar nyelvezete. A négy elbeszélő négy különböző hangon szólal meg, közös bennük a tájegységre jellemző élőbeszéd visszaadására tett kísérlet. Az Omerta – Hallgatások könyve ékes példa arra, hogyan lehet a művészet nyújtotta eszközök által rekonstruálni egy kort úgy, hogy az egyszerre legyen izgalmas, ismeretterjesztő és hiteles, művészi erejénél fogva pedig megrázó olvasmány.